Moliére óta tudjuk: az igazi komikum lényege a mögötte meghúzódó dráma. Minden bizonnyal ez a gondolat járhatott az elsőfilmes író-rendező Fazekas Máté fejében, amikor megálmodta egészestés művét, a Kilakoltatást. Elvégre Magyarországon nem ritka eset, hogy egy-egy család elvesztette otthonát – emlékezzünk csak a devizahitelek okozta válságra –, de még a családom belüli inkorrektségre is láttunk példákat. A film egy nap története: Ricsi (Orosz Ákos), a végrehajtó az első komoly önálló megbízatását viszi, ám az ominózus ház lakója, Ilona néni (Nagy Mari) nem akar engedelmeskedni, azaz esze ágában sincs elhagyni a házát. Ricsi nem hagyja annyiban, nagy benne a bizonyítási vágy, így megmozgat mindet állami szervet a rendőrségtől kezdve a sintéreken keresztül a katasztrófavédelemig.
És működik az ars poetica: a kis ember hatalommal szemben folytatott harca a lényeg, és látható az előre haladó Magyarország társadalmi abszurditása és sokak számára egyre kilátástalanabb életének ábrázolása a lényeg. Orosz Ákos alakítása is kellőképpen árnyalt ahhoz, hogy karakterfejlődésen essen át a szemünk előtt Ricsi, és képes legyen megkérdőjelezni a morált: valóban ő képviseli-e a jó oldalt, és képes legyen arra is, hogy figyelembe vegye a másik ember életét. Bőven elég lett volna a tanulsághoz ez a fejlődéstörténet, ám Fazekas Máté a biztos eredmény érdekében sokkal több mindent pakolt bele a történetbe: Ricsi húgát, Verát (Mészáros Blanka), aki kilakoltatás ellenes aktivistaként képez többedmagával élő falat Ilona néni háza előtt, és a „kilakoltatás nagymesterének” számító apukát. Miközben a felszínen ez már kissé erőltetettnek tűnhet, Ricsi számára jön a végén a klasszikus felismerés: mi van, ha a kilakoltatás alanya, Ilona néni is egy édesanya?
