Csomagolnak VI.
Az jár a fejemben, hogy miért képzelik a választásokat élet-halál harcnak a „kény” uralmának képviselői. Mikor alapesetben mindössze az dől el, hogy a választások utáni kormány kellően segíti, vagy éppen akadályozza-e a polgárok erőfeszítéseit.
Ha nem esünk költői túlzásokba, akkor néhány százalékkal megváltozik a keletkező jövedelmek megoszlása (igaz, ebbe a néhány százalékos változásba a legszegényebbek bele is halhatnak), és – ha nem a polgárok szabad kirablásában gondolkodunk, akkor - valamelyest a vagyonmegoszlás is változik. Ha mindennapos életünk keretfeltételei nem változnak meg döntően (nem visz a vonat Szibériába vagy Auschwitzba), akkor semmi sem indokolja a felfokozott hangulatot, az apokaliptikus képzavart.
A kény uralmának képviselőjeként Orbán reflexszerűen láttatja élet-halál harcnak a választásokat. Ez a hagymázas lázálom azokat jellemzi, akik a köztársaság berendezkedését, az értékek, a politikai nézetek, a konzervatívok és a liberálisok, a jobboldaliak és a baloldaliak versenyét egyszer és mindenkorra fel akarják számolni.
Ezért zengik „mámoros ajakkal”, hogy „ez a harc lesz a végső!”; vagy ezért ülnek össze lelkiismeretes tisztviselők, hogy a végső megoldást (endlösung) kieszeljék Wannseeben.
A köztársaság, a különböző eszmék, politikai nézetek képviseletére és egyensúlyának megőrzésére, valamint az egyén szabadsága kormányzattól való védelmére szolgáló intézmény – ahogy ezt annak egyik első kiagyalója, Benjamin Franklin előre látta – akkor marad fenn, „ha meg tudják tartani.” A köztársaságra mind a szélsőbalról (ld. kommunistáknak a közös boldog jövőre vonatkozó utópisztikus elképzelései), mind a szélsőjobbról (ld. fasisztáknak, a nacionalista populistáknak az ősi nemzeti múlt feltámasztására és a kiválasztott nemzet, a faj idegenek által nem szennyezett védelmére irányuló révülete) folyamatosan veszély leselkedik. Hazánkban a létező szocializmus összeomlása óta (1988-1990) a szélsőbalos népboldogító eszmék a túl közeli megélt múlt (magántulajdon megsemmisítése, padlássöprés, Recsk, kádári kacsintások) miatt nem hódítanak. Sokkal inkább életerős a sokáig lefojtott nemzeti-klerikális hagymázas álom a Trianonnal elvesztett büszkeségről, a szomszédaink letaszítása árán kivívott nemzeti felemelkedésről, az idegenszívűek kiszorításáról a nemzet testéből. Igaz, a korszerűtlen zsidógyűlölet helyét a globális tőkével szembeni ellenszenv foglalta el, a fogatlan oroszlánnak bizonyult kommunizmus helyett a becsületes nemzeti vérvonalasoknak a liberalizmussal kell leszámolniuk.
A leszámolás azonban – a köztársasági intézményrendszer és a nemzetközi környezet miatt – már nem szólhat a zsigeri indulat nyelvén. Már nem lehet ugyanolyan könnyen elvenni a szabad utazás, a szabad munkavállalás, a szabad szerelem, a szabad iskolaválasztás jogát, azaz a szabadságot, ahogyan azt megtehették a nyílt szélsőbaloldali és a nyílt szélsőjobboldali diktatúrák. Ma a globális kapitalizmus liberális környezetében a választásokon „egyszer kell győzni, de akkor nagyon” (Orbán Viktor). Erről a „végső győzelemről” álmodott Orbán által miniszterelnökhelyettesnek kinézett és Orbán fájó sebeinek gyógyításával elfoglalt orvostudor, Mikola István amikor így beszélt 2006-ban, a Fidesz kongresszusán: „Mert ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban."
Mikola a vezér szívéből szólt később is, amikor Pécsett világosan kimondta, hogy mire kellene az a húsz év: „s igenis, a mindenkori irányításnak, menedzsmentnek, hatalomnak korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát. A közösség (...), a közjó és az igazságosság szellemében. Mit jelent a másik oldal? Az egyén parttalan szabadságvágyának a kibontakozását kell segíteni, nem kell a közösség, önmegvalósító, mai szingli életforma, az az igazi. Nem közösségek kellenek, hanem szinglikből összeálló hordák kellenek, és akkor már indul is az Andrássy úton a menet a fiúk, a lányok nyakába fülbevalók, lufik, és szól a recsegő rádióban a zene, amit úgy hívnak, hogy techno. Elgondoltam ezt a két képet, két világ. Döntenünk kell a két világ között. Az egyik oldalon az élet kultusza, az egyén, a közösség boldogulásának a segítése, a másik pedig az önpusztító, talán prolongált öngyilkosság-kép is aposztrofálható.”
Azt, hogy Orbán meg akarja szüntetni a köztársaság nézetek, értékek versenyén alapuló szövetét, hatalomra kerülve ismét világossá tette az adórendszer átalakítását kommentálva: "Nem csinálok titkot abból, hogy ebben a vonatkozásban megkötöm a következő kormány kezét. És nemcsak a következőét, hanem a következő tízét". (Kronen Zeitung 2011. 06. 11.) Orbán hatalomra jutása óta fáradhatatlanul tevékenykedik azok kiszorításán, akik más nézeteket vallanak, azoknak az intézményeknek az átalakításán, amelyeknek az a feladatuk, hogy a köztársaság minden polgárát megvédjék nemre, fajra, nézetére tekintet nélkül. Ezt a törekvését mindig a választások közeledtével fogalmazza újra, legutóbbi évértékelőjében a muszlim hitű móroknak Ibériából való kiszorításához hasonlította saját szerepét.
Orbán a végső harcra, az endlösungra készülve így fogalmazott: „Ők úgy gondolják, hogy az ő liberális demokráciájuk győzött a kommunizmus felett…. Az ő számukra a jogállam egy eszköz, amellyel magukhoz hasonlóvá gyúrhatnak bennünket. Ezért őket nem is érdeklik a tények, és a mi érveink sem. Ők most szent háborút vívnak, egy jogállami dzsihádot. Márpedig, Barátaim, a dzsiháddal szemben a szavak ritkán segítenek. Itt erőt kell mutatnunk, jöjjön hát a reconquista! Ugyanez a helyzet a demokráciával is. Ők a demokrácia leépítését, visszacsúszását látják, mi pedig a mindennapi életünket… Bevallom, abban reménykedem, akármilyen szívósak is az osztályharcos kommunisták, akármilyen fejlett is a klóntechnikájuk, ha most legyőzzük őket, nem tudnak annyi MiniFerit gyártani, hogy még egyszer akárcsak sorompóba is léphessenek. Az ellenfelet ismerjük. …Barátaim, sohasem voltunk még olyan erősek, jól szervezettek és elszántak, mint most. Tűrjük fel az ingujjakat, és tegyünk pontot az ügy végére.”
A kisfiú, ha egyedül megy az erdőben hangosan fütyül, hogy ne féljen. Ha mutatja valaki (az övéinek), hogy nagyon elszánt, akkor a végső harcra készül. Orbán is így tesz: fütyül az erdőben és a végső harcra készül. Bátor szocialista vezetőink, amíg itt voltak az oroszok, minden ünnepség végén elénekeltették velünk, úttörőkkel a Himnusz után az Internacionálét is, mert a végső harcra készültek. Mostanában nem énekeljük az Internacionálét és nem készülünk a végső harcra. Lehet, hogy Orbán azért akar „pontot tenni az ügy végére”, azért énekli az Internacionálét (ez a harc lesz a végső), mert ő aztán tudja, hogy „már a spájzban vannak az oroszok”?