Nem véletlenül idézik manapság sokszor a római történetíró, Tacitus mondását, aki szerint tombolnak, mészárolnak, de mindezt a birodalom felépítésének nevezik, „És amikor a nyomukban semmi sem marad, csak sivatag, ezt hívják majd békének”. Ukrán becslések szerint az ország százmilliárd dolláros károkat szenvedett el az orosz agresszió több mint két hete alatt. A bevonuló csapatok most új taktikára álltak át: körbe akarják venni a városokat, elzárni őket minden utánpótlástól, s így kényszeríteni térdre a védőket. Ők azonban nem fognak meghátrálni, hősiességük minta az egész világnak.
Zelenszkij elnök erre hivatkozva jelentette be Ukrajna igényét az uniós tagságra. Erkölcsi szempontból biztosan igaza van, hiszen hazája egy új, ijesztő geopolitikai helyzet ellen is harcol, amely drámai következményekkel járna az Európai Unió számára: az ország elfoglalása esetén Oroszország már nemcsak Észtországgal és Lettországgal lenne határos, hanem a visegrádi államokkal és Romániával is.
Csakhogy az uniós tagságot nem hősiességre adják. Nagyon is kemény kritériumoknak kell megfelelni. A versailles-i uniós csúcstalálkozón a balti államok mellett Varsó és Pozsony ugyan azt indítványozta, a közösség gyorsított eljárásban határozzon Kijev uniós tagságáról, de
erre Magyarország mellett több állam, köztük Németország és Hollandia is nemet mondott. Zelenszkij nem kapta meg, amit akart,
hiszen az EU nem adott garanciát a tagságra, csak politikai és pénzügyi támogatást helyezett kilátásba, és ígéretet tett az Ukrajnából érkezett menekültek átmeneti megsegítésére.
Az uniós tagság nem csak a teljesítendő feltételek miatt kényes kérdés: ha Kijev előbb lenne a közösség tagja, hogyan fogadná ezt például Montenegró vagy Szerbia, amely már évek óta várnak némi előrelépésre? Vagy mit mondjanak Észak-Macedóniának, amely annyi feltétel teljesítése ellenére még tagjelölt sem lehetett? Ráadásul közvetlen tapasztalatunk is mutatja: az uniós integráció még a demokratikus alapértékek megőrzésére sem jelent garanciát.