Bomba robbant harmincöt évvel ezelőtt, „a világ legveszedelmesebb zenekara” megrengette a földgolyót. A Guns N’ Roses 1987 januárjában stúdióba vonult, és hat hónapig szinte ki sem mozdult onnan, aztán előkerült a zenekar, majd kijött a lemez, amelyből (csekélység) 20 millió példány kelt el.
A bomba egészen pontosan harmincnégy esztendeje robbant. Az amerikai MTV 1988-ban játszani kezdte a GNR harmadik kislemezén megjelent Sweet Child O' Mine klipjét, míg a Clint Eastwood-széria, A piszkos Harry-sorozat utolsó, ötödik filmjébe, a Holtbiztos tippbe bekerült az Appetite for Destruction című album nyitó száma, a Welcome to the Jungle, amely aztán az amerikai slágerlisták élére jutott, kerek ötven héttel a megjelenése után. Ezzel az agresszív Guns N' Roses a harmadik kőkemény rockbandává avanzsált a tengerentúli éllovasok sorában, míg maga a nagylemez a rocktörténet második listavezető heavy metal albuma lett.
Ez volt az együttes második hosszan játszó korongja, az első azonban nem kelthetett feltűnést, mert a címét – Live Like a Suicide, azaz Élj, mint egy öngyilkos – egyetlen lap sem volt hajlandó közölni, a lemezboltok tulajdonosai pedig nemhogy a kirakatba, még a polcra sem tették ki a borítót. A Jó étvágyat a romboláshoz sem csipke finom házi muzsika, nem is a Petrarca-szonettek világa, ellenkezőleg: tágra nyílt szemeket és repedt dobhártyákat idézett elő az Államokban. Ám a rock mocskos őserdeje, ha sokakat riasztott is, milliókat magával ragadott, jóllehet az idegenvezetés így hangzott: „Üdv a dzsungelben, minden nappal csak rosszabb lesz, megtanulsz állatként élni.”
A hatásra jellemző, hogy 1988 augusztusában az angliai Doningtonban megrendezett A rock szörnyetegei elnevezésű fesztiválon két ifjú GNR-rajongót eltaposott a tömeg. A tinédzser korában körözött Axl Rose, aki – nem erről a szomorú esetről – azt mondta: „akkor is a pokolra jutunk, ha játszunk, és akkor is, ha nem”, mélységesen megrendült. Mármint az után, hogy az előadás végén megtudta: a tizennyolc éves Alan Dick a mentőautóban, míg a húsz esztendős Peter Siggers röviddel a kórházba érkezését követően meghalt. A show-nak folytatódnia kell alapon a rendezők amellett tették le a voksot, hogy a drámai eseményekről nem értesítik a zenekart, a Guns N' Roses tolja csak tovább a műsort. Elvégre Montrealban azért tört ki ribillió, mert a zenekar szokatlanul hamar elhagyta a színpadot.
A sötét oldalt feltáró, az extra tehetség és a különleges mondanivaló alapján egyaránt felkavaró együttes – Steven Adler (dob), Duff McKagan (basszus), Axl Rose (ének), Slash (gitár), Izzy Stradlin (gitár) – a sajtó jó részének elismerését is kiváltotta, sőt ilyen higgadt kritika jelent meg a zenekarról: „E kétkezi gitáros munkások szintetizálták először a glam rockot, a punkot, a hard rockot és a bluest.” Nem volt ilyen kimért első koncertjük plakátja. Azon ez a szöveg állt: „Gyorsan élnek, fiatalon halnak majd meg. Nézze meg őket most!” Aztán hamarosan akkora sztárokká váltak, hogy az angliai Stoke-ban született Slash arról beszélt: „Mindenki azt kérdezi tőlem, mi az oka, hogy hirtelen ilyen nagy sikerünk van. Azt hiszem, az embereknek tele lett a hócipőjük a divatos és uniformizált bandákkal. De nem akarunk ezen lamentálni, mert a végén a fejünkbe száll a dicsőség, és ugyanolyan gyorsan, ahogyan felemelkedtünk, ki is kerülhetünk a pikszisből.” Aztán évekkel később már minden szerénységtől mentesen említette: „Elkényelmesedtem. Szeretem, ha egy nő mindent megcsinál helyettem. Az ágyban is.”
A Guns N' Roses valamennyi fronton aratott. A Welcome to the Jungle több tengerentúli egyetemi és profi csapat harci dalává vált, először a Cincinnati Bengals amerikaifutball-klub igyekezett megelőző pszichikai csapást mérni vele az ellenfelekre. Ám még a klímailag és lelkileg egyaránt hűvösnek tartott Norvégiában is felkapták a számot, a Lilleström labdarúgói, szurkolói minden meccs előtt ezt hallják a hangszórókból.
Pedig az Arasen stadion környékén minden van, csak dzsungel nincs.