Mindig akad bába, aki (ráadásul rendszerint
ugyanaz, aki a nemzést végezte, illetve
markát dörzsölgetve terhesgondozott)
a tragédiával vemhes helyzetből
világra segíti a magzatot. Az újszülött
kísértetiesen ismerősnek „tűnik” –
közvetlen közelében nem merjük körülállni
sőt, áldjuk a sorsunkat, amiért csak
hírműsorok, webcsatornák és bloggerek
közvetítette képeken kell elszörnyednünk:
Nem véletlen gáz- vagy pirotechnikaieszköz-
raktár-robbanás, sem természeti katasztrófa,
nem grilleznek, nem közlekedési baleset
és nem a háborút különösen jól szimuláló
filmforgatás – valódi romok, valódi füst, valódi vér
és mások által szántszándékkal legyilkoltak
tetemei. Nem szájkarate, nem kommentháború;
valódi viszontgyilkoló fegyvert markoló
honvédő hősök,
pánik és kétségbeesés
az összekapkodott motyójukat vonszolva
menekülők arcán. (XXI. század – hiszen még
a seggeden a tojáshéj; ha ezek a gyerekcsínyek,
mi lesz, ha idősebb leszel!?)
Úgy látszik, ez az átok
tényleg condition humaine (ezzel
nem akarom felmenteni magunkat
[de az ember márkanevű modell
csak meg lett tervezve valahol!]):
évtízezredek óta csak ugyanazt a szoftvert
sikerül a nemzedékenként újuló
hardverre telepíteni.
Az Eredendő Szoftver fejlesztője
csak hallgat; (meg)hallgatja a neki címzett
békeimákat, igazságot sem oszt
(bár persze ki-ki a maga javára,
ön-megigazulásként fordítja le
a hallgatást), nem avatkozik be, és
nem nyirbálja értelmezési szabadságunkat:
hogy akkor most ez is
az Ő akaratából történik-e?
Az életünk egyetlen ezüstös fejszesuhanás
– aki türelmet kér (maga is tudhatja),
lehetetlent kér,
én most mégis időt, türelmet kérek:
majd felveszem a telefont, majd megválaszolom
az e-maileket és a messenger-üzeneteket,
majd írástudóhoz méltón elgondolkodom,
hogy mivégre vagyunk a világon, hogy hogyan lehetne
a józan belátás, a szót-érteni-akarás, az önmérséklet
esélyeit javítani (vagy egyáltalán hinni a
lehetségességükben) – egyelőre eredménytelenül küzdök
a tehetetlenség és a gyász
gombócával a torkomban.
