Nem a hivatalos listákon múlik, hogy ki Oroszország barátja és ki nem. A listák változnak, a barátság pedig valami egészen más.
Orbán Viktor például négy hete még Putyinnal kvaterkázott, hangsúlyozottan barát volt, most meg már nem az, mert a Kreml, mint kiderült, érzelmi viharokban vergődő bakfisként viselkedik, lajstromot vezet „a nem barátokról”, ahová hétfőn Magyarországot is felvéste. Ha van a dologban bármi logika, akkor Szergej Lavrov személyesen fogja letépni a decemberben kitűzött „Barátságért” kitüntetést Szijjártó Péter méregdrága zakójáról. Pétert kicsit sajnáljuk is, amiért annyi energiát fektetett az orosztanulásba, és most mégsem gyakorolhatja a nyelvet az ő durcás Szerjózsájával.
Hiába volt a tucatnyi csúcstalálkozó és Bayer Zsolt megannyi remek cikke, hiába a gazsulálás, megalázkodás, az orosz érdekek hűséges szolgálata a NATO-ban és az Európai Unióban, Vologya már nem szereti Viktort. Szomorú az ilyen hűtlenség, de váratlannak aligha nevezhetjük. A politikusoknak - no de kinek is magyarázzuk? - nem barátai vannak, hanem érdekei. Azok nem örökök és pláne nem megbonthatatlanok. A barátság más dimenzió, a baráthoz érzelmi szálak fűznek, bajban még szorosabban, mint amúgy.
Itt vannak például a lengyelek. Illetve nincsenek itt, idén nem jönnek különvonattal Orbán-beszédet hallgatni, a háborús uszítók által szervezett „békemenetre” szánt pénzt inkább Ukrajna megsegítésére költik. Mint ahogy Oroszország igazi magyar barátai is az Ukrajnából érkező menekülteknek próbálnak segíteni. Oroszország és az oroszok igazi barátai most Putyin bukásának szurkolnak, mert ez lenne a legrövidebb út a békéhez. Orbánék meg Putyinnak, mert a Tippmixen nagyobb vagyonnal fogadtak a győzelmére.
A magyar külpolitika elmúlt tizenkét évét ki lehet dobni a szemétbe. Eddig is odavaló volt.