Az elmúlt évtizedben, amikor egész Európa tétlenül nézte, hogy a putyinizmus és annak egyik mellékhajtása, az orbánizmus egyre mélyebbre fúródik az európai demokráciába, mind gyakrabban merült fel a kérdés, léteznek-e azok a bizonyos európai értékek, amelyek ezt a közösséget állítólag összekapcsolják. Ugyanis csak egy látszott közülük, ami tényleg létezőnek tűnt: hogy a biznisznek mennie kell.
Angela Merkel és Németország tudna erről talán a legtöbbet mesélni (meg persze Orbán Viktor), de nem nagyon van olyan eleme a képzeletbeli európai értéksornak, amelyet ne sértettek volna meg a jó üzlet kedvéért. Ment a kukába szép sorban a sajtószabadság (német cégek passzolták át a megyei lapokat és az Origót Orbánnak), a szolidaritás (rabszolgatörvény), az átláthatóság (vicc, hogy úgy kell kiperelni az Európai Bizottságtól az Elios-jelentést, és még akkor is csak kitakarva adják oda), a felzárkóztatás (soha nem feledjük Merkel azon mondatát, hogy Magyarország jól használta fel az uniós forrásokat), meg a többi. Nem csak a németek, mindenki más is beállt szépen a sorba, ha hírét vették, hogy valamelyik európai értéket jó árfolyamon el lehet cserélni egy-egy hadiipari vagy távközlési megrendelésre, adókedvezményre, stratégiai partnerségre, kiemelt beruházássá nyilvánításra. És nem is csak Magyarországon ment ez, hanem nagyban is, gondoljunk csak az európai energiapiacon kalandozó Roszatomra, Gazpromra és a többiekre.
Aztán február 24-én hajnalban Oroszország hadüzenet nélkül, mindenkinek a szemébe hazudva rátámadt Ukrajnára, és hirtelen, egészen váratlan módon létezőnek mutatkozott egy másik európai érték: hogy Európában az országok a konfliktusaikat nem háborúk útján rendezik egymással. Amúgy az egész EU-projekt, az emberiség történelmének legnagyobb békekezdeményezése is erre a talapzatra épült, de attól még nem nagyon lehetett tudni, hogy ott van-e még stabilan az építmény alatt, vagy már porózusra rágták a vállalati meg a politikai érdekek. És azt sem, hogy hol vannak annak a képzeletbeli Európának a határai, ahol ehhez az értékhez, ha még megvan, minden körülmények között ragaszkodunk.
Putyin sem tudta, bár szorgalmasan tesztelte. 2008-ban az derült ki számára, hogy Georgia (Grúzia) nem tartozik bele. 2014-ben pedig az, hogy a Krím-félsziget és két kelet-ukrajnai orosz többségű régió sem. Az utóbbiakból vonta le azt a láthatóan téves következtetést, hogy akkor valószínűleg egész Ukrajna vihető.
Az orosz elnök nem volt egyedül a tévedésével: senki sem tudta, hogy hol van a határ. Mi sem. Most tanuljuk meg, ezekben a napokban. De a tény, hogy Európa legfontosabb, alapító értéke továbbra is létezik, akkor is nagyon fontos, ha ilyen áron kell szembesülni vele. Azt az illúziót kelti ugyanis (sőt azt a reményt, hogy több ez illúziónál), hogy az alapok szilárdak; hogy bármennyit rombol(t) is Vlagyimir Putyin a külső és belső szövetségeseivel, az épület újjáépíthető.
Becsüljük ezt meg. Azért is, mert nekünk is fontos; meg azért is, mert a létében fenyegetett Ukrajnát ez a tudat tartja most életben.