Putyin Ukrajnával szembeni agresszióját sokan és sokáig fogják még elemezni. A háború alatt és a háborút követően is. Stratégiai kérdésekkel foglalkozó egykori diplomataként, illetve doktori stratégiai tanulmányaim során ezekkel a kérdésekkel is foglakozó kutatóként magam is meg fogom tenni. De most, külpolitikai szakértőként úgy érzem, nem kell várnom, hogy véleményt mondjak a magyar külpolitika egy évtizedes teljesítményéről. Arról a külpolitikáról, mellyel hosszú évek óta nem tudtam azonosulni, így kénytelen voltam azt hátra hagyni. A háború kitörése, a háborús konfliktusban érintett államokhoz való viszonyunk, illetve mindezek kommunikációja – „Magyarország nem hagyja magát belerángatni ebbe a háborúba” - miatt is véleményt kell mondanunk. Állítom, hogy Magyarország igenis már részévé vált ennek a háborúnak, több szempontból is.
Egy háború sohasem az első golyó kilövésével kezdődik. Különösen, ha az agresszor felől vizsgáljuk a történteket. És nem csak azért, mert a modern hadviselés olyan eszközöket, fegyvereket használ, amelyek a hadviselés szempontjából újnak számítanak, mint a kiber- és információs hadviselés például, és ezek mind ólommentes fegyverek. Hanem azért, mert a területfoglaláshoz, az invázióhoz - ha ez a fő cél vagy az érdekérvényesítés szempontjából a legfontosabb eszköz - sok pénzre, fegyverekre, jól képzett katonákra, elterelő diplomáciai és kommunikációs műveletekre, akár csak taktikai „fake news” gyártásra van szükség. És ez mind időigényes dolog. A magyar külpolitika tudatlanul, naivan engedte magát megvezetni a putyini diplomácia által - és akkor legalább ebből a megközelítésből nem tételezünk fel eredendően rosszat Orbán és Szijjártó szándékairól. Csak azt, hogy elárultak bennünket akár pitiáner, akár jelentős ellenszolgáltatások fejében. Aztán az is előfordulhat, hogy súlyosabb vádakat is megfogalmaznak majd mások, más információk alapján.
Európa, és itt nem csak az Európai Unióra gondolok, felháborodással fogadta az orosz agressziót. Sokan az öreg kontinensen, ahogy a tágabb világban is újraértékelnek most egy s mást. A német külpolitika is ezt teszi: nyíltan ki merik mondani, hogy kudarcot vallott az eddigi keleti politikájuk, korrigálni kényszerülnek, és ráadásul gyorsan. Ők azt hitték eddig, hogy a kereskedelem lehet a kapcsolatok javításának egyik legjobb eszköze, legalábbis Oroszország viszonylatában. Olyan bizalmi és együttműködési tőkét teremthet, amivel a politika is eredményt tud majd felmutatni a nemzetközi közösség irányába. Tévedtek, és ezt nagyon gyorsan be is ismerték. Külpolitikai korrekciójuk iránya és célja a gazdasági veszteség minimalizálása, saját maguk és talán hosszabb távon Oroszország érdekében is, illetve a függőség - elsősorban az energetikai függőség - minél gyorsabb leépítése egy ilyen partnerrel szemben. Kerül, amibe kerül. Akár magasabb energiaárak mellett, akár jelentős terhek vállalása árán is. Mert csak így lehet a legnagyobb gazdasági kényszerítő terhet egyedül Putyin vállára helyezni. A béke érdekében. Így működik az, ha a külpolitika értékeket vállal, és nem a határtalan és szemérmetlen „üzletelést” hivatott szolgálni. És részben saját árnyékukat is átlépve, az orosz agresszió mértékének is betudhatóan engedélyezik immáron német fegyverek küldését Ukrajnának, hogy meg tudják magukat védeni.
A magyar külpolitika, amelyik Orbán kormányzása óta szakított mindennemű értékvállalással, nem találja a helyét ebben a háborús helyzetben sem. Nem működik sem az erkölcsi, sem a józan döntéseket megtámogató iránytűje. Mára teljesen megsemmisült, mivel átláthatóvá vált eddig politikájának álságossága. Továbbra is az olcsó orosz gáz a legfontosabb a számára, hogy az úgynevezett rezsicsökkentés megmaradhasson, legalábbis a lakosságot célzó kommunikációjában. Amúgy (az írás pillanatban) még a Paks2 beruházás, az orosz beruházási bank jelenléte és kétséges működése, és még ki tudja, mennyi titkolt NER-érdek, kommunikációs és dezinformációs szándék mozgatja továbbra is. És fel sem merül a Karmelita kolostorban vagy a Bem rakparton, hogy korrigáljanak. Fel sem merül bennük az sem, hogy a háború kiterjedésének következménye, annak ára sokkal súlyosabb lehet - számunkra is. Ellentétben az Oroszországgal szembeni egyértelmű és hatásos szankciók bevezetésével. Nem olyanokkal, mint az eddigiek, amelyek egyébként részben szintúgy megágyaztak a háború előkészítésének. Mert a medvét, ahogy az oroszlánt is, csak hergelni nem szabad. Értelme nincs, most már sokan láthatják.
Tehát a magyarországi stratégiai beruházások és az orosz gazdasági jelenlét busás hasznot hoz Putyin rendszerének, illetve a világgazdasági szerepvállalásából származó profitot Oroszország támadó fegyverek fejlesztésére és háború finanszírozására fordítja és nem az ország szellemi és anyagi gyarapodására. És még az Orbánnal megkötött kedvezményes gázszállítás is jó üzlet nekik, mert ez az önköltségi ára annak, hogy Orbánt kontroll alatt tartsák, eddigi destruktív szerepét az euro-atlanti közösségen belül tovább éltessék. Nem véletlenül fogadták oly szívélyesen Orbánt, és egyeztek meg az olcsó, a lehető legkedvezményesebb árfekvésű gázszállításban, illetve fogadták valamivel korábban Szijjártót, akinek még az orosz Barátság-rendet is átadták. És ez bizony mind már jócskán a háborús készülődés időszakára esett, így tették marionettfigurákká a magyar kormány kiemelt tagjait.
És ők besétáltak ebbe a kelepcébe. Abba a kelepcébe, amit a Fidesz megmondóemberei itthon sulykoltak: szent a béke mindenhol, és az oroszoknak eszük ágában sincsen háborút indítani, mert az érdekeikkel ellentétes lenne. Még egyszer: akkor, amikor már javában folyt a hadművelet stratégiai és taktikai előkészítése Moszkvában. A magyar külpolitika talán legnagyobb kudarca ez, nagyobb, mint a trianoni diktátum idején a háborús vereség konzekvenciáinak kényszerű tudomásul vétele. Eközben a Fidesz az összes, számára elérhető felületen azt kommunikálja, hogy mindent megtesznek azért, hogy Magyarországot ne tudják belerángatni ebbe a háborúba. Miközben már nyakig belekeveredett, erkölcsileg és politikailag is.
És akkor itt álljunk meg egy pillanatra, nézzük meg, mi is a valós helyzet.
Magyarország mindeddig az uniós külpolitika formálásának, konszenzusának akadályozója volt. Hosszú évek óta folyamatosan és állandóan szabotálta a politikum, a stratégiai elvek és az európai értékek megjelenítését a közös uniós külpolitikában. A külügyminisztere repülő kilométerekben és pénzes zsákokban mérte folyamatosan és értékmentesen a „magyar érdekeket” és saját kényszeres teljesítményét. Ettől függővé és ennek rabjává vált, amit az orosz diplomácia nagyon jól és szisztematikusan ki is használt vele kapcsolatban.
A biztonsági, védelmi szövetségesi rendszerünket, a NATO-t egy olyan kötöttségként élte meg az elmúlt években Magyarország, ami kétségessé tette hazánk érdemleges és pozitív szerepét ebben a védelmi közösségben is. Trollként akadályozta, blokkolta a NATO nyitását olyan országok felé, amelyek saját elhatározásukból adódóan itt találták volna meg a biztonságos helyüket, de legalábbis - a biztonsági együttműködésnek köszönhetően - a saját védelmi képességeik erősítése szempontjából azt a közeget, amely egyfajta nemzetközi védernyőt jelenthetett volna nekik, akár idegen katonák nélkül is.
Ez különösen és kiemelten igaz Ukrajnára. Arra a szomszédos országra, ahol nem kevés magyar, magyar állampolgár (!) él. Több mint húsz éve már tisztában volt azzal a magyar külpolitika, hogy szomszédaink integrációs perspektívája, felzárkózásuk idősíkja egymástól nagyon eltérő lesz. Voltak, akik velünk, vagy utánunk nem sokkal csatlakozhattak az Európai Unióhoz, a NATO-hoz, és vannak, akik ebből még kimaradtak. És bizony mindig is tudtuk, hogy Ukrajna helyzete lesz a legspeciálisabb és a legnehezebb. De nemzeti konszenzus volt abban, hogy Magyarország nemzetbiztonsági, gazdasági, környezeti, nemzetpolitikai érdeke azt szolgálja, hogy mi valamennyi szomszédunkkal együtt egy közös értékrendre épülő és befogadó, demokratikus közösséghez tartozhassunk. Az Orbán-kormány ezt a konszenzust is felrúgta: no nem azzal, hogy felvetette a magyar kárpátaljai kisebbség nyelvhasználati jogainak kérdését, hanem azzal, ahogyan ezt tette. Ahogy kiszolgáltatta a magyar állampolgárokat annak a konfliktusnak, amely elsősorban az orosz probléma miatt valamennyi kisebbséget hátrányosan érintette, így a lengyeleket és a románokat is. Ők mégis más eszközt és módszert választottak a konfliktus rendezésére. Ezzel szemben Orbán ebben is Putyin szövetségesévé vált.
A magyar állampolgárság kiterjesztésével ugyanakkor sajátos reményt adott a kárpátaljai magyaroknak, mert helyben megmaradva, az útlevél birtokában mégis kaphattak egy jogszerű és megkönnyített kilépési lehetőséget a nagyvilág felé, még akkor is, ha ez a magyar intézkedés az ukrán állampolgársági rendszert is erősen megfeszítette. De most mihez is kezdjenek a kárpátaljai magyarok ebben a háborús helyzetben? Ukrajna állampolgáraiként vegyenek-e részt a honvédő háborúban, vagy magyar állampolgárként hagyják el az országot? És az is lehet, hogy örökre... Mekkora erkölcsi dilemmát és terhet tett a magyarokra Orbán azzal, hogy azt állítja, Magyarország mindent megtesz annak érdekében, hogy a háborúba bele ne rángathassák. Egy olyan háborúba, amely ott zajlik, ahol magyar állampolgárok élnek, és az otthonukat védik. (Az első halálos katonai áldozatok között volt egy kárpátaljai magyar is!)
Félreértés ne essék, nem akarok és nem is tudok, merek ítélkezni a kárpátaljai magyarok ügyében, nem akarom megmondani nekik, hogy mit tegyenek. Otthagyják-e hazájukat, váljanak-e dezertőrökké, vagy maradjanak és harcoljanak életük árán is annak az országnak az integritása érdekében, amelyik a nemzetközi közösség stabil tagja volt eddig. Csak azt állítom, hogy Orbán cserben hagyta őket, bizonytalanná tette azt, hogy a kárpátaljai magyarság megmaradhat-e a szülőföldjén, vagy örökre eltűnik. Azt a nemzetpolitikai konszenzust is felrúgta tehát Orbán, amelyik már több évtizede a helyben élést és megmaradást preferálta. Ez most a legnagyobb bizonytalanságba süllyedt, és az orosz önkényes háború, illetve teljességgel megjósolhatatlan következményei függvényévé válik.
Ez mind azért történhet meg, mert a 2010 óta kormányzó politikai erők minden korábbi közös nemzeti értéket és konszenzust felrúgtak. És most már látjuk, nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is csúfos következményei lettek ennek. A nemzetnek okozott sebek begyógyítása nehéz és időigényes feladat lesz. Nemzetünk, európai és transzatlanti közösségünk és most már a magyarságpolitikával szembeni árulása Orbánnak örök bűne marad, efelől semmi kétség.