Orbán Viktor éveken át Vlagyimir Putyinnal cimborált, most aztán érzi annak kellemetlen következményeit. A több mint egy évtizede fenntartott szoros politikai-gazdasági kapcsolatok folytán a jobboldali-nacionalista miniszterelnök a Kreml legfőbb európai szövetségesének hírében áll. Még akkor sem ítélte el az orosz haderő-összevonást, sőt szenvedélyesen kikelt a megtorló lépések ellen, amikor már tízezrével álltak orosz katonák fegyverben az ukrán határon.
A válság elmélyülése ellenére a magyar miniszterelnök elment Moszkvába és több földgázt kért. Ám amikor a múlt héten megindult az invázió, akkor tette felelőssé először a Kremlt a feszültségért és az erőszakért, ami fordulópont lehet eddigi oroszbarát politikájában.
Orbán akkor sem említette meg Putyint, és nem nevezte agressziónak a „különleges katonai műveleteket”. Bírálói ezzel együtt régóta várták, mind odahaza, mind külföldön, hogy térjen jobb belátásra. Hegedűs Dániel szerint a kiállás egyben jelezheti, hogy felismerte: csak másodhegedűs a Moszkvához fűződő kapcsolatban, az pedig nem erős alap az együttműködéshez.
Azaz – mondja a Német Marshall Alapítván elemzője - a szemünk láttára omlik össze az eddigi magyar politika. Orbán ráébredt, hogy a Kreml biztonsági fenyegetést jelent a térségben. Így most minden eddiginél nagyobb nyomás nehezedik rá, hogy válasszon Oroszország, illetve a nyugati partnerei között, ám mind inkább azt látszik, hogy folytatja a pávatáncot.
Orbán Viktor nem tud kibújni a bőréből, noha az utóbbi napokban mást sem lehet hallani hivatalos budapesti forrásokból, hogy az ország osztja Ukrajna ügyében az európai álláspontot, mi több, a magyar kormány már azt is elfogadta, hogy az EU fegyvereket küldjön az ukránoknak. Vagyis a miniszterelnök nagyon visszafogja magát, igyekszik megszabadulni attól a képtől, hogy olyan bajkeverő, aki próbál a Kreml kedvében járni, sőt Putyin trójai falova mind az EU-ban, mint a NATO-ban – írja Hegedűs Dániel, a Német Marshall Alapítvány szakértője.
Ám kár 180 fokos fordulatban reménykedni. Mert ha jobban szemügyre vesszük a dolgokat, az derül ki, hogy a Fidesz hosszú ideje szeretne egyensúlyozni, azaz nem vizsgálta felül álláspontját. Az állami kézben lévő média, illetve az online trollok az oroszbarát propagandát és dezinformációt szajkózzák. A V4 országai özül csak Magyarország nem hajlandó katonai felszerelést adni Kijevnek. Orbán nem kíván egyetlen szerződést sem visszamondani az oroszoknál. Ideértve Paks II.-t és a vitatott Nemzetközi Beruházási Bankot.
Tőle bűnbánatot várni teljesen reménytelen. Először is nem ismerheti be a kampányban, hogy stratégiai hiba volt az elmúlt 12 év Oroszország-politikája. Hívei körében tévedhetetlennek számít. Ha leomlik ez a mítosz, az zavart keltene a szavazótáborban és további kényelmetlen kérdésekhez vezetne. Mert ha hirtelen hibának minősül, hogy autokratákhoz dörgölődzött, akkor felvetődhet az is, hogy nem volt bölcs szembemenni az EU-val és a nyugati partnerekkel.
A Fidesz egész világnézete forog kockán. Korábban Orbán képes volt tényleg nyaktörő ideológiai és politikai fordulatokra, de most nagyon rövid az idő, nincs lehetőség megfelelő előkészületekre, és a sarkon már ott leselkedik a választás. Viszont nem léphet vissza a külpolitikában, ha nem módosítja alapvetően a belpolitikai irányvonalat. Demokratizálnia kellene a rendszert ám ez elképzelhetetlen egy tekintélyelvű erősember és kleptokrata esetében. Márpedig így nem juthat hozzá a kilátásba helyezett brüsszeli milliárdokhoz és nem áll le a jogállami mechanizmus sem.
Előreláthatólag kitart a Moszkvához és Pekinghez fűződő szívélyes viszony mellett, mert ez fontos ütőkártya volt idáig a kezében a Nyugattal szemben. Tehát hogy van stratégiai választási lehetősége, így akkor is hatalmon tud maradni, ha Magyarország egy nap kilépne az unióból. A sokat megélt magyar politika és az autokratizálódás Orbánnál egymást feltételezi. Ezért kár alapvető irányváltásra számítani a diplomáciában, amíg Orbán van a kormányrúdnál.
Orbán Viktor arra hivatkozva tiltja meg a fegyverek átszállítását Magyarországon keresztül, hogy a harci eszközök állítólag fenyegetik a magyarokat Kárpátalján. A politikus egy fenékkel igyekszik két lovat megülni: egyrészt egyfajta semleges álláspontot szeretne elfoglalni, másrészt viszont szövetségi hűségét bizonygatja. Azaz mindenkit biztosít, hogy végrehajtja a NATO és az EU határozatait, egyúttal a leghatározottabban cáfolja, hogy Budapest hátráltatta Brüsszelben a szankciók meghozatalát.
Ugyanakkor kijelenti, hogy az országot semmiképpen sem szabad belerángatni a viszályba, nem engedi, hogy a harci eszközök magyar területen át jussanak célba, noha előzőleg megszavazta, hogy az unió fegyvereket küldjön Kijevnek.
A magyar kormányfő sok helyütt a magyar kisebbség szószólójának tekinti magát, de amikor az ukrán vezetés nemzetiségi politikáját bírálta, az feltűnően egybeesett Moszkva álláspontjával. Ám most felvetődik, hogy hová állnak a kárpátaljai magyarok. Ebben a helyzetben jött Orbán, aki különválasztotta a magyar etnikum és az ukrán állam, illetve nép érdekeit.
Vlagyimir Putyinnak hála Európa még soha ilyen sebesen nem vágott sutba politikai alapvetéseket és ideológiai hagyományokat, mint a múlt héten, és nagyon úgy néz ki, hogy az EU megdöbbentő újjászületés előtt áll. A háborúval egybeforrasztotta a földrészt, egyes országok részéről véget ért a nagy gazdasági és politikai barátkozás Moszkvával. Persze lehet, hogy az egység csak átmeneti, mert a szankciók fájdalmasak lesznek az európai államok számára is. Mégis az invázió elixírnek számít a kontinensen, jobb- és baloldalon szent teheneket vágnak el, új szelek fújnak.
Ennek jele, hogy Orbán Viktor visszakozik, pedig ő aztán igazi átok lett az EU számára. Egyre inkább tekintélyelvű, korrupt és bevallottan demokrácia-ellenes. Viszályt keltett és megtorpedózta a közös határozatokat. A jogállam leépítése miatt összeütközésbe került Brüsszellel. Az pedig a közös migrációs politikát akadályozta, hogy hallani sem kívánt menekültekről.
Úgy hogy most lavírozik a jó ideje tartó Putyin-barátság és a háború kiváltotta európai felháborodás között. Pár hete a Kremlben még jogosnak nevezte az oroszok igényét a biztonsági garanciákra, és tévesnek minősítette a szankciókat. Majd a hét végén hirtelen beállt azok mögé. Mozgásterét befolyásolja, hogy a közvélemény Ukrajna oldalán áll.
Vlagyimir Putyin nem tudja megnyerni téves és kockázatos háborúját Ukrajnában, így lehet, hogy az a végzetét okozza – írja a konzervatív lap kommentárja. A szerző, Edward Lucas rámutat, hogy az elnök elfuserálta az inváziót, de már a tervezés félrement, mert a kiindulópont az volt, hogy egy villámháború után következnek a tárgyalások az ukrán megadásról. Ám a valóság beleköpött a levesbe.
Nagyszerűnek bizonyult az ellenállás, az orosz hadsereg viszont már nem szerepelt olyan fényesen. Az eredmény: hatalmas, sőt lehet, hogy végzetes melléfogás. Nagyon úgy néz ki, hogy az elszigetelt és paranoid vezető bedőlt a saját propagandájának. Nem jött be, hogy a félelem majd megosztja a Nyugatot. A kiváltó ok nélkül elrendelt hadművelet láttán a demokratikus közösséget egybeforrasztotta a felháborodás. Folyamatosan áramlik Ukrajnába a segítség, a fegyvereket is beleértve, nem utolsósorban Németországból.
Az orosz erők fölényben vannak, harci morálban viszont elmaradnak a másik oldaltól. Megszállóként és nem felszabadítóként érkeznek. A Kreml harci gépezetének kudarca egyértelmű, ez látszik azon, hogy nincs elég üzemanyag és lőszer, rosszul bánnak a katonákkal és nehézkes a felszerelések karbantartása.
Az orosz katonáknak azt mondták, hogy gyakorlatra mennek, ehhez képest idős nőket lőnek le, óvodákat bombáznak és városokat támadnak, amelyek tömve vannak pont olyan emberekkel, mint ők maguk. Amikor fegyvertelen civilek állnak a harckocsik útjába, utóbbiak vagy megállnak, vagy elkanyarodnak.
Nem kizárt, hogy Putyin elfoglal vagy megsemmisít egy-két várost, de nem kényszeríti térdre az országot. Egyre kevesebb a választási lehetősége, meghátrálni nem tud, a tűzszüneti tárgyalások is a gyengeséget sugallják. Azaz vagy belenyugszik a költséges patthelyzetbe, vagy növeli a nyomást a háborúval, tehát nyíltan is parancsot adhat a polgári lakosság elleni támadásra. Mindkettő azzal jár, hogy elszigetelődik külföldön, odahaza pedig megcsappan a tekintélye.
A törésvonalak már látszanak, Örményország, Kazahsztán nem állt oda mellé, a Nyugat viszont végre célba veszi a kimenekített orosz vagyonokat. A súlyos gazdasági gondok az elnök hatalmának egyik pillérét: a stabilitást fenyegetik. Most már csak a félelemre építhet. Az pedig törékeny alap egy ekkora, jól képzett országban. Az engedetlenség ragályos lehet. Egyre több a tüntetés. Be lehet zárni sok ezer tiltakozót, de százezreket már nem. A fokozódó elnyomásnak nagy ára van.
A mind nagyobb elnyomással közeleg a vég. Palotaforradalom, vagy népfelkelés formájában. Az pedig veszélyes, mert a sarokba szorított Putyin hajlandó veszedelmes kockázatokat vállalni, amint arról a minapi kirohanása árulkodik a nukleáris fegyverek bevetése ügyében. De még ennél is szörnyűbb alternatíva volna, ha legyőzné Ukrajnát. Az ukránok áldozata időt adott a világnak, nem szabad elherdálni ezt a lehetőséget.
Ukrajnában élet-halál kérdése lett a harc a szabadságért, az európai értékekért. Az európai államoknak, illetve intézményeknek eszerint kell kalibrálniuk tetteiket. De az még nem stratégia, hogy újabb és újabb szankciók születnek, továbbá szélsebesen fegyverek mennek az ukránoknak. Ez inkább arról árulkodik, hogy az EU sokáig vonakodott cselekedni. A mostani bátorság veszélyeket is rejt magában, mert nagyon szűk a mezsgye Kijev támogatása, illetve aközött, hogy Brüsszel ne keveredjen bele egy olyan háborúba, amelyet aligha lehet megnyerni.
A földrészre felelősség hárul, hiszen atomcsapás fenyeget, ha a Kreml ura elborul. De Európát leginkább akkor veszik komolyan Moszkvában, Pekingben és Washingtonban, ha legerősebb állama, Németország gyorsan kiszabadul Putyin és az orosz gáz fogságából és ismét ütőképes hadsereget alakít ki.
Az ukrán uniós felvétel ügy jelkép, hiszen az országban nemigen érvényesül a jogállamiság, viszont nagy a korrupció. Előbb inkább a nyugat-balkáni jelentkezőket kellene befogadni. De hogy taggá nyilvánítsák a keleti országokat, nehogy azok orosz vagy kínai befolyás alá kerüljenek, nos, ahhoz radikálisan át kellene alakítani az EU-t. Ideértve, hogy fel kell adni az egyhangú döntéshozatal elvét. Arról viszont a magyar és a lengyel kormány nem szívesen mondana le.
A menekültek befogadásánál éppen e két államra hárul a fő teher, de ezek után mindkettő öntudatosabban fog fellépni a jogállami vitában. Egyáltalán meg lehet oldani ezeket az ellentéteket? Nos, hogy merre dől el a dolog, az sokat elárul majd az új európai egységről.
Ukrajnában a lehető legrosszabbtól kell tartani, mert Vlagyimir Putyin számára elengedhetetlen a győzelem és nem érdekli annak ára, vagyis hogy mekkora áldozatot követel. Az egész harci gépezet brutalitása tárul fel ily módon, miután az előrenyomulást feltartóztatta az ukránok ellenállása. De minden erővel le kell törni a „testvéri nép” erejét. A kudarc roppant veszélyes volna az elnök és uralma számára.
A rubel már így is szabadesésben van, és egy nap az oroszok legendás türelmének is vége szakad. Kell a siker, mint egy falat kenyér. Az meg nem foglalkoztatja a Kremlt, hogy ez mennyibe kerül, gazdasági és politikai értelemben egyaránt. Hogy milyen erőszakorgiára képes, azt már láttuk Csesenföldön és Szíriában.
Hogy megfékezzék, annak érdekében már az EU is fegyvereket vesz Ukrajnának. Azokat azonban nem szabad Magyarországon keresztül célba juttatni, ennyiben egyáltalán nem rendkívüliek a körülmények: business as usual.
Más közép-európai államok viszont meghallgatták Volodimir Zelenszkij rimánkodását és kinyitják az EU kapuját Kijev előtt. Az EU- tagság a szolidaritás legerősebb jele volna, leszámítva a NATO-csatlakozást, amire azonban a Nyugat még csak gondolni sem mer, amióta Putyin atomháborút helyezett kilátásba.
Az elnök és rezsimje számára az unió és annak értékei nagyobb fenyegetést jelentenek, mint a NATO összes hadosztálya. Ha valaha is kivonulna ukrán területről, felperzselt földet hagy maga után, hacsak valaki addig nem beszél a lelkére.
Der Standard
Nem sok annyira korrupt társadalom van, mint az orosz, hiszen ott a bürokraták illegális jövedelme a költségvetés bevételének egynegyedével egyenlő – írja Paul Lendvai. Mint rámutat, a háború árnyékában nem sok szó esik azonban arról milyen gazdasági és szociális hanyatlást élt át az ország Putyin alatt. Az elnök rengeteget költött a hadsereg fejlesztésére, beleértve az atomütőerőt, mégis joggal tekinti Ukrajnát veszélyforrásnak rezsimje szemszögéből.
A sok családi és baráti kapcsolat miatt fél a liberális és demokratikus szomszédtól. És nem csupán az emberi jogok, hanem amiatt is, hogy az orosz gazdaság mérlege lesújtó. Az egy főre jutó kereset kisebb, mint Bulgáriában, az EU legszegényebb országában: 650 euró. Stagnál a GDP, a 2014-es szinten áll. De a 600 milliárd dolláros deviza- és aranytartalék segíthet enyhíteni a szankciók hatását.
Viszont az oroszok külföldön lévő vagyona több mint a bruttó hazai termék. A legtehetősebbek kezében van az orosz összvagyon 57 %-a. Az USÁ-ban ez az arány 30 %. Az ezredforduló óta 5 millióan hagyták el az országot, további 30 millió szívesen kivándorolna. Egy orosz közgazdász fogalmazta meg, hogy Putyin nem politikus, pláne nem katona, hanem hírszerző, aki az iránta tanúsított hűségre és az általa létrehozott hálózatra épít.
A szerző idézi Paul Krugmant, aki a minap azt fejtegette, hogy a külföldre menekített oligarcha tulajdon jelenti az elnök Achilles-sarkát: úgy lehetne megcsípni, hogy befagyasztják ezeket a milliárdokat, mert akkor a hazai pénzvilág ellene fordul. Csak éppen cselekedniük kellene az érintett kormányoknak.
