Ütött a kommunizmus utolsó órája. De betonépítménye még nem roskadt össze. Nehogy szétlapítsanak bennünket a romjai, ahelyett, hogy szabadon kerülnénk ki belőle – így kezdte Hogyan mentsük meg Oroszországot? című művét Alekszandr Szolzsenyicin 1990-ben, a Szovjetunió felbomlásának idején. És aggódó honfiúi töprengései egy karcsú kis kötetet kitevő, szenvedélyes esszévé nőttek, amelyben azt vázolta fel, hogy a „szövetségbe forrott, szabad köztársaságok” szerinte hogyan válhatnának szét a legkevesebb fájdalommal, és drága, tönkrement, a bolsevizmus által szétzüllesztett hazájának milyen utat kellene bejárnia, ha meg akar gyógyulni.
Hogyan mentsük meg Oroszországot? – már a könyv címe olyan, mint egy segélykiáltás. De kinek is lehetett akkortájt több joga megvallani az aggodalmát az ország sorsának alakulását illetően, mint ennek a sokat szenvedett embernek-írónak? Hiszen egész élete az ellenállás dermesztő következményeiben telt. Nézeteiért megjárta a Szovjetunió börtöneit, saját bőrén tapasztalta meg a Gulág borzalmait, és még azt is el kellett viselnie, hogy a rendszer szörnyűségeit és abszurditását a világ előtt leleplező, megrendítő írásaiért (Ivan Gyenyiszovics egy napja, A Gulag-szigetcsoport stb.) megfosztották állampolgárságától, és csak húszévnyi emigráció után térhetett vissza imádott hazájába.
Aztán nyugati nyomásra megkapta az irodalmi Nobel-díjat. De országának viharai az után sem csitultak, hogy hazatért. 1990-ben Szolzsenyicin úgy gondolta, az eltelt hetven év tönkretette a régi Oroszországot. Eltékozolta egykori gazdagságát, egymás ellen fordította a Szövetség nemzeteit, tulajdonképpen elpusztította a paraszti osztályt, kőkori iparának hulladékaival bemocskolta a városok környékét, megmérgezte a földeket, folyókat, tavakat, ráhozva még az atomhalált is. A „válóperes tárgyalások” zavaros világában az a meggyőződés alakult ki benne, hogy el kell engedni a Szovjetunióból kiválni akaró nemzeteket: „a három balti államot, a három Kaukázuson túlit, a négy közép-ázsiait és Moldáviát is, ha jobban húz Romániához”. Úgy, hogy Oroszország megrázhassa magát, és csak az maradjon, amit igazán Rusznak, Oroszföldnek lehet nevezni, ősidők óta.
De most, az ukrajnai orosz invázió óráiban újraolvasva Szolzsenyicin művét, villámcsapás szerűen éri a felfedezés az olvasót, mennyire ott élt az ő szeretetteljesen patrióta gondolkodásában is Oroszország és az általa akkor még természetesen „maradónak” gondolt Belorusszia és Ukrajna szerves összetartozása.
Mi valójában Oroszország? – teszi fel a kérdést. „Az csak nemrég kiagyalt hamisítás, hogy szinte a IX. századtól létezett önálló ukrán nép, a maga sajátos, nem orosz nyelvével… Mi valamennyien a kincses Kijevből származunk, ahonnan Nesztor krónikája szerint ’az orosz föld támada’, s ahol a kereszténység fénye felragyogott ránk. Ugyanazok a fejedelmek, …a metropolitáknak közös a szolgálata. A kijevi Rusz népe hozta létre a moszkvai államot is…” – írja egy helyütt. Később pedig felteszi a kérdést: „Honnét az az elvakult hév, mely az elevenbe vágva hasítaná le Ukrajnát, azt a részt is, ahol soha híre sem volt Ukrajnának, amilyen például a nomád pásztorok vad mezője, vagy a Krím, vagy a Donyec-medence, egészen a Kaszpi-tengerig?” Hátborzongató. Ezt olvasva belénk nyilall:
mintha Putyin, immár 14 éve tartó ámokfutásával, időről időre kirobbantott harcaival, területfoglalásaival Szolzsenyicinnek ezt az ős-Oroszországot feltérképező álmát akarná megvalósítani…
De hát felhasználhatja-e egy jéghidegen gondolkodó mai politikus egy nagyszerű művésznek a maga korában is szeretetteljesen naiv, és mára, a XXI. századi realitások által jócskán túlhaladott állam- és nemzetelképzelését arra, hogy a saját félelmeit és nagyravágyó birodalmi ambícióit eltakarja velük? Igazolhatja-e az agressziót, emberek sokaságának erőszakos halálát és a pusztítást bármiféle nosztalgikus nemzeti álom?
Nos, azt hiszem, annál is kevésbé, mert a humánusan gondolkodó Szolzsenyicin, bár őszintén óhajtotta az orosz nemzet újbóli nagyságát, felvirágzását, semmiképpen sem kívánta ezt más népek, más kultúrák rovására megvalósítani. Nemzeti önrendelkezésről, erőszakmentes bánásmódról, emberségről beszél minden mondatában. „Fájdalmas és szégyenletes felidézni II. Sándor korának rendeleteit (1863, 1867), melyek betiltották az ukrán nyelv használatát a publicisztikában, majd az irodalomban… Aggódva tapasztalom, hogy az ébredő orosz nemzeti öntudat most is képtelen megszabadulni a nagyhatalmi gondolkodástól, a birodalmi mákonytól” – írja szintén ebben a művében.
A hívő Szolzsenyicin, aki szerint ”minden nép, a legkisebb is Isten tervének megismételhetetlen építőkockája”, ha a mai ukrajnai háború fegyverropogását hallaná, mélyen elkeseredne. Hiszen ő már akkor arra hívta fel a figyelmet, hogy a huszadik századot újra meg újra megrengette, szétzüllesztette a mindenfajta erkölcsöt nélkülöző politika. „Itt a végső óra, hogy megkeressük az államiság magasabb rendű formáit, melyek nem csupán egoizmuson, hanem együttérzésen is alapulnak” - vallotta. Vajon most, a huszonegyedik században be lehet-e bizonyítani, hogy ez az elképzelése azért nem volt utópia?