Kenneth Branagh nagy mágus. Amikor első filmje, a Meghalsz újra című alkotást bemutatták, azt hittem, hogy ő lesz az a rendező, aki a zsánerelemekre alapuló szerzői filmek alkotója lesz. Ráadásul ott volt még mellette a Shakespeare vonal: számos színmű adaptációjával bizonyította, hogy Laurence Olivier nyomdokain jár a királydrámák mozgóképpé varázsolásában. Aztán jött Hollywood, a jellegtelen bérmunkák, amelyek nyomokban sem tartalmaztak rendezői kézjegyeket, bárki állhatott volna a kamerák mögött. Az imázst tovább rontotta, hogy teljesen félreértelmezte Agatha Christie-t és két szörnyűséges adaptációval jó időre nyugdíjazta Hercule Poirot-ot a cool fiktív detektívek listájáról. Még némi remény felcsillant, amikor napvilágra került a hír, hogy a Covid alatt otthona magányában írt egy „innen jöttem” forgatókönyvet Belfast címmel, amelyet a korlátozások után le is forgatott gyorsan. Elsőre: a Belfast sokkal jobb film lett, mint az elmúlt évek Branagh-produkciói, de sajnos most már egyértelmű, hogy csupán egy mesterember maradt nekünk, és útközben elveszett a zseni.
A Belfast az író-rendező-színész Kenneth Branagh gyerekkorát idézi meg, jelesül azt az időszakot, amikor a családja úgy döntött, elhagyja Belfastot a sok vallási konfliktus miatt és Angliában teremtenek új otthont. (Bár a sok Shakespeare miatt a világ zöme angolnak tartja Branagh-et, valójában ír.) A film egy utcai csatározással indul, ahol a kilencéves Buddy (Jude Hill) szembesül az agresszióval. Elképesztően művészieskedő képsorok ezek, a belassított mozgásban felrobbanó autóval és a koreografáltan repülő kövekkel. Aztán, amikor Buddy másnap megnézi magának a terepet, szinte ordít, hogy az egész utca egy díszletváros, melyet hiába mutat a kamera nagy plánokra aggatva, ezek épp az illúziót gyengítik. Szinte elképzelhetetlen – de megingathatatlan tény – hogy egy olyan alkotó, aki képes volt a színházat nem egyszer mozgóképpé adaptálni, a saját tollából ordenáré teatralitásba téved egy saját történettel. Még a színdramaturgia terén is: a fekete-fehér képek ez esetben szépelgőek, melyekbe teljesen indokolatlanul szerkesztett be színes képsorokat. Például a film elején lévő „városnézést”, vagy azokat a filmrészleteket, melyeket Buddy és családja a moziban néz. Persze, értem, a valóságnál sokkal színesebb a fikció, de ez még itt leírva is óriási közhely, nemhogy moziban nézve.
A forgatókönyv célja egyértelműen az volt, hogy Buddy szemszögéből mutassa meg a hatvanas évek írországi zavargásait, így a kilencéves perspektíva nem nagyon foglalkozik a politikai háttérrel. Sokkal inkább arról szól a Belfast, hogy még egy polgárháborús környezetben is csodás emberek élnek. Buddy szülei (Jamie Dornan és Cairiona Balfe) a világ legérzékenyebb és legcsodálatosabb emberei, akiknek a gyermekei a legfontosabbak, ám az utcában lakó kevert protestáns és katolikus közösség is mesébe illően összetartó. Persze, az adhat gondolkodásra okot, hogy milyen alkotói szándékot mutat egy köztudottan rémisztő és véres korszakot olyan filterrel álcázni, melyen keresztül csak a jó jön át. Persze, Hollywoodban szeretik a meséket! Így nem kell nagyon csodálkozni a hét Oscar-jelölésen sem.
Belfast
Forgalmazza a UIP-Duna Film
