;

mese;Csukás István;Hans Christian Andersen;

- A meseírók nem halnak meg

Ma van éppen két éve, hogy meghalt Csukás István, s emlékszem rá, hogy annak idején mennyire meglepődtem ezen, elvégre gyerekkoromban szentül meg voltam győződve róla, hogy a meseírók halhatatlanok.

Már Lázár Ervin 2006-os halálakor is tudtam, hogy csak vicc az egész, egy Lázár Ervin ukk-mukk-fukk nem hal meg, nem hagyja magára Vacskamatit, Mikkamakkát és Dömdödömöt. Valami ehhez foghatót éreztem akkor is, amikor Csukás István halálhírét meghallottam. Ugyan már, gondoltam, Süsü, a sárkány nem árvulhat el, miképpen Mirr-Murr vagy Pom Pom sem kerülhet árvaházba, arról nem is beszélve, hogy egy temetőben milyen hülyén mutatna egy örök nyugalomra helyezett keménykalap és krumpliorr. Ó, nem, Csukás István ezt nem teheti meg velünk. Nem is tette meg. Mert a meseírók, még egyszer mondom, nem halnak meg, legfeljebb újjászületnek.

Nem véletlen, hogy Csukás István a meseírói pályafutása szempontjából csodás előjelnek tekintette, hogy – igaz, 131 év különbséggel, de – éppen egy napon született Hans Christian Andersennel. Ez a nap április 2-a volt, és ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy nincsenek véletlenek, akkor elárulom, hogy Csukás Istvánhoz és Hans Christian Andersenhez hasonlóan április 2-án született egy másik világhírű meseíró, akit úgy hívtak, hogy Giacomo Casanova, továbbá egy ugyancsak mesebeli fantáziával rendelkező, nagy meseképíró mester, Koltai Lajos operatőr is – most mondják meg, lehet ez véletlen? Nem, nem lehet.

S ha már a nagy dánt említettem, Koppenhágában járva természetesen megnéztem Andersen egykori házát, a kit láttam az egyik ablakban könyökölni? Éppen őt! Amikor meglátott, vidáman felrikkantott: én vagyok a híres egyfejű! Tényleg ő volt, és azon a híres egyfején zöldes árnyalatú cilindert viselt, a szájában pedig pipa füstölgött, igen, ilyen egy halhatatlan meseíró.

Csukás István sem halt meg két éve, sőt, virgoncabb, mint valaha, hiszen a mesefigurái, Süsü, Mirr-Murr, Pom Pom és a többiek tartják benne a lelket. Éppen úgy, mint bennünk. Nem is tudom, mi történne az emberi civilizációval, ha nem születnének meseírók, vagy ha ők egy nap úgy döntenének, hogy nem írnak többé mesét. Mesék nélkül elsüllyedne a kultúránk, akár a mesebeli Atlantisz, amelynek szimbolikus vesztét nyilvánvalóan az okozta, hogy kiveszett az emberekből a teremtő fantázia, elsorvadt a lelkük gyökere és nem hajtott többé égre törő ágakat. A meseírók ugyanis nem a földön járnak, mint mi, hétköznapi lények, hanem más perspektívából nézik a világot: az égben röpködnek, és azon röhögcsélnek, hogy milyen hülyén nézünk ki felülről. Nyilván ezért tudnak mesét írni: máshonnan látják a hülyeségeinket.

Emiatt vagyok rá büszke, hogy van nekem egy rokonom, akit Kácsor Zoltánnak hívnak, és aki M. Kácsor Zoltán néven publikál mesekönyveket. Meseíró, tehát nem fog meghalni soha. Megnyugtató, hogy a temetésére soha nem kell elmennem – aminek nem azért örülök, mert megspórolom a koszorút. Hanem azért, mert ő is egyike lett azoknak, akiknek a vállán nyugszik a világ terhe.