Prédára vadászó óriáskígyóhoz hasonlít a lassan hömpölygő, vörösen izzó lávafolyam, ahogy csillapíthatatlan étvággyal kebelezi be a környező vidéket. Az áldozatul esett óvatlan táj utolsó halálhörgéseit fullasztó, kénes gázfelhők kísérik. Ólafur Einarsson nyomozó szorosan összehúzza vastag gyapjúkabátját, kegyetlenül hidegek ilyenkor az izlandi éjjelek. Még a közelben kanyargó lávából áradó forróság és a termoszban gőzölgő kávé sem javít a hőérzetén. Idén ez már a második vulkánkitörés, ahol nyoma veszett egy külföldi turistának. Ráadásul megint nő – ez felettébb furcsa. A nyomozónak akkor szerencséje volt, mert kiderült, hogy valójában el sem tűnt az a francia színésznőcske, csak egyszerűen átöltözött a mosdóban, kifestette magát, és ezek után már senki sem ismert rá. Hamarosan keresni kezdték a csoporttársai a buszról. A kis butácska csak másnap hajnalban jött rá, hogy valójában érte teszik tűvé a környéket. Addigra a rendőrséget is bevonták az ügybe, Ólafurt a legmélyebb álmából ébresztették. Szerencse, hogy jó ideje egyedül élt, mert morcosabb lett volna, ha a barátnője mellől ugrasztják ki az ágyból, mint később kiderült, teljesen feleslegesen.
Már 26 hónapja, 3 hete és 2 napja – de ki számolja? –, hogy szakítottak Hrefnával. Akkor elhatározta, csak azzal a nővel áll szóba, akiről rögtön megérzi, hogy az igazi, és akit akár feleségül is venne. Mostanában viszont már kezd letenni arról, hogy ez valaha megvalósulhat – ezen a szigeten egyszerűen nincs izgalmas nő. Ezért inkább a munkájára koncentrál, és rengeteget olvas. A fél fizetését könyvekre költi. Megengedheti magának, mert jól keres, és viszonylag egyszerűen él – a megoldhatatlannak látszó helyzetekben, a könyvek a maguk mondanivalójukkal irányt adnak, a nehézségek és a bűntények megoldásában segítenek.
És most itt van ez az eset, ami még az előzőnél is furcsább. Egy kanadai festőművésznő tűnt el, már 48 órája keresik hiába. Ha ma délig nem találják meg, akkor a rendőrség levonul a helyszínről, ilyen sokáig nem lehet kibírni ebben a hidegben.
Pár órával Ólafur érkezése előtt már minden esti újság beszámolt az Eldgjá vulkánkanyoni esetről, ahogy az újságírók elkeresztelték. A Toronto Sun című lap hangsúlyozta, hogy Izland évtizedekre visszanyúló bűnügyi lajstromában még nem fordult elő rejtélyesebb incidens.
Már hosszú órák óta keresi eredménytelenül a rendőrség a tűzoltóság embereivel kiegészülve az eltűnt nőt. Egyre fogy a remény – számolt be az mbl.is izlandi híroldal borúlátón. Tudta, hogy órákon belül kikezdi a sajtó, ha nem mutat fel valami eredményt.
Az éjszakára még súlyosabb sötétség nehézkedik, rohamosan csökkennek az esélyei. Akár a nőé. Lassú, kimért léptekkel érkezik a rideg decemberi pirkadat, barátságtalanul megrázza az éjjel foszladozó fátylát. Vetési varjak csapata száll a magasban, koromfekete rongycafatként repdesnek szét, az égbolt végtelen horizontján. Túlvilági rikácsolásukra összerezzen a puha hótakaró alatt szunnyadó zord hegyvidék. Ólafur álmos pillantásai végtelennek tűnő évtizedekké tágulnak, miközben a halál madarainak légi művészetében gyönyörködik. Küzdelmes múltja kivájt szemű emléktetemei felett kering a dögevők hada, szárnyaik éjkék suhogása, elkárhozott lelkek ismerős suttogását idézi. A Hold széles mosolyra húzza kerekded arcát, vakító ragyogása maró gúnnyal hasít vizenyős tekintetébe. Cigarettája végén felizzó parázs fénye közelről világítja meg nehéz északi élet faragta vonásait, így a csalódottan árnyékba húzódó barázdák még mélyebbnek látszanak fáradtságtól elkeseredett arcán. A lávakitörés pedig végképp nem könnyíti meg a dolgát.
– Más sem hiányzott még, mint ez az istenverte Armageddon! Egyáltalán nem csodálkozom, hogy a középkorban ennek a kitörésnek az emlékeit használták Izland keresztény hitre térítésére – puffog magában, miközben elkeseredetten figyeli, ahogy a pirkadat udvariasan átadja helyét a kora reggeli nap erőtől duzzadó sugarainak.
– Elnézést, van tüze? – kérdezi valaki a háta mögül. A nyomozó megfordul, szokatlanul jól öltözött, szőke hölgy áll vele szemben. A nő égszínű pillantását tartózkodón ráveti, majd kecses mozdulattal felhajtja piros dzsekije gallérját, hogy hiábavaló menedéket keressen alatta. A nyomozó úgy érzi magát, mint a sötét erdőben eltévedt vándor, aki hálával telt áhítattal néz fel a csillagszeplős égbolt ébenfekete arcára, mert a fák lombkoronái közül lecsurgó tejfehér holdfény előzékenyen mutatja meg a járható ösvényt számára.
Ólafur Einarsson fikarcnyit sem lepődik meg a helyzet furcsaságán, viszont döbbenetes hatással van rá az aranysárga, a világoskék és a tűzpiros színek elbűvölő harmóniája. Több évtizedes nyomozói tapasztalatán alapuló megérzése egyértelműen jelzi számára, hogy megtalálta a nőt. A nőt, akit mindig is keresett.
