Már régóta közhelynek számít, mekkorát tévedett Francis Fukuyama, amikor a „történelem végét” jövendölte. Mostanra sokkal inkább arról beszélhetünk, hogy a történelem önmagát ismétli.
A mi generációnk számára axiómának tűnik az USA hegemóniája, gazdasági vezető szerepe, még most, az „új világrend” kialakulását célzó átrendeződések közepette is. Pedig ez korántsem volt mindig így. Ez a hegemónia az első világháború nélkül valószínűleg létre sem jött volna. A világégés előtt a gazdaság megkérdőjelezhetetlen központja London volt. Csakhogy a „nagy háború” gazdaságilag padlóra vitte az összes európai hadviselő országot, amiből az az USA került ki győztesen, amely csak a végkifejlet előtt lépett a háborúba. Végül a szövetséges hatalmak – összesen tizenhat ország – mintegy 12 milliárd dollárral tartoztak az USA-nak, mert a négy, óriási pusztítást hozó háborús év finanszírozása céljából csak onnan tudtak hitelt felvenni. Ezt követően lett és maradt napjainkig a dollár az első számú kulcsvaluta, és az USA a pénzügyi transzferek központja.
Mindez napjaink orosz-ukrán válságáról jutott eszembe, amely már hosszú hetek óta tartja rettegésben a világ pénz- és nyersanyagpiacait. Nem lehet nem észrevenni, hogy ennek a háborúnak Európában csak vesztesei lehetnek, viszont az USA csak nyerhet vele. Ennek megfelelően Európa vezető politikusai kétségbeesetten igyekeznek kompromisszumokat keresve szelídíteni az „orosz medvét”, miközben Biden elnök eddig a partvonalról bekiabálva fenyegetett súlyos szankciókkal, és a tűz oltása helyett olajat öntött arra azzal, hogy a diplomácia kulisszái helyett kiállt a nyilvánosság elé, és azzal riogatott, hogy „márpedig biztosan lesz háború”. Hétfő este óta tudjuk, hogy ez egy önbeteljesítő jóslattá vált.
A történelmi párhuzam itt is tetten érhető. A történészek nagyobb része biztos abban, hogy ha Gavrilo Princip fegyvere nem sül el 1914-ben Szarajevóban, akkor sem lehetett volna elkerülni a világégést. Sajnos a mostani konfliktusra is igaz az az ismert bon-mot, hogy ha egy színpadon van egy puska, akkor az el is sül. Az persze a Krím annektálása óta egyértelmű, hogy az agresszor Oroszország. De: amikor 1962-ben Hruscsov atomrakétákat telepített Kubába, az USA partjaitól alig kétszáz kilométerre, ezt Amerika nem hagyta annyiban. Akkor most miért csodálkoznak azon, hogy az oroszok nem nézik békés derűvel az ukrán területen, határaik közvetlen közelében telepített támadó fegyvereket? Két napja még élt a remény, hogy talán létrejön egy újabb Biden-Putyin találkozó. Ma már ez nem látszik közeli opciónak.
De a lényeg szerintem mégsem ez, hanem az energiafüggőség. Európa legtöbb országának gazdasága – köztük a leghatalmasabb Németországgal és hazánkkal – függ az orosz gáztól, néhányé pedig az olajtól is. Gyakran ismételt vád, hogy ezt Putyin politikai fegyverként használja, ami persze igaz.
Az USA minden adandó alkalommal kifejezi aggályát Európa nyersanyagfüggősége miatt – kár, hogy ez az aggodalom nem annyira önzetlen.
Azt már sikerült elérniük, hogy az Északi Áramlat II. gázvezetéket bizonytalan ideig nem helyezik üzembe, ami az európai energiahelyzet ismeretében igazi irracionalitás. Nyilvánvaló, hogy az USA nem hullatna krokodilkönnyeket, ha a konfliktus eszkalálódása miatt az orosz gáz és olaj útja megszakadna. Akkor jönnének ők, akik az orosznál drágább amerikai palagázzal és olajjal jól megsegítenék Európát.
A konfliktus élezése már meghozta az első eredményt: a nyersolaj és a földgáz ára olyan – évtizede nem látott – magasságban van, amelynél már megéri üzembe venni azokat a kőzetrepesztéses technológiát alkalmazó amerikai kutakat, amelyek korábban veszteségesek lettek volna. És ehhez még csak nem is kellene Putyinnak elzárni a csöveket. Elég lenne az az USA fenyegetéseiben sűrűn előforduló szankció, amivel kizárnák Oroszországot a nemzetközi pénzügyi transzfereket lebonyolító SWIFT rendszerből: ezzel lehetetlenné válna a nyersanyagok ellenértékének kiegyenlítése.
És hogy az amerikai nyersanyag nem eredményezné az érintett országok függését? Dehogynem, hiszen minden ország, amely nem képes gondoskodni saját energiaellátásáról, függ a szállítóitól, de ehhez még hozzáadódna a tankerekkel történő tengeri szállítás fokozott kockázata a vezetékes szállításhoz képest.
Egy biztos: ezzel a háborúval a legrosszabbul Ukrajna járna, de egész Európa megszenvedné. A helyzetet jól jellemzi az a már ugyancsak elterjedt mondás, mely szerint Amerika kitart … az utolsó ukrán katonáig. Nem ismerős a szituáció a történelemből?