Az okostelefonok kameráival boldog-boldogtalan készít képeket, amelyekkel elárasztja a közösségi oldalakat. Képekkel (is) kommunikálunk: mindez hogyan hat ránk, hogyan tudunk mi hatni másikra? Miközben a képek nyelvét éppolyan könnyen félre lehet érteni, mint a beszélt vagy az írott nyelvet. Hogyan értjük meg a képeket a XXI. században? A belga képzőművész, David Claerbout, valamint az Amszterdamból hazatelepült Ősz Gábor képzőművész kiállítása a Capa Központban ilyen kérdéseket is feszeget, és a képek igazságát vonja kétségbe, teszi idézőjelbe. Anticamera: az olaszban előszobát jelent, ám a tárlat kiállításának címe Birkás Ákos egy 1981-es írására utal: az anticamera fogalma ebben azt feltételezi, hogy van egy olyan világ, ami kamerával rögzíthető, de van egy olyan világ is, ami már nem. A tárlat ezt a dilemmát jeleníti meg a sötét terekben, nem hagyományos értelemben vett fotografált képekkel, képsorozatokkal.
David Claerbout Futótűz (merengés a tűzön) című filmje látszólag egy mozdulatlan erdő „fotója”, amit madárcsicsergés teszi reálissá, miközben időnként porszemek, pernyék szállnak át a képmezőn. Minden áll, csak a nézőpont változik lassan, mintha bemozgatnák az állóképet – ami technikailag képtelenségnek tűnik, ha nem tudnánk, amit látunk, az 3D-animáció, Claerbout tízfős stúdiójának munkája. Egyszerre hisszük valóságosnak a látott képet, és egyszerre tudjuk, amit látunk, csak illúzió, miközben az erdő lángra kap, de legvégül csendes vízpartra jutunk. A képekkel már nem azt mutatjuk meg, amit látunk, hanem amit láttatni szeretnénk – mondja Claerbout, aki az időtartam szobrászaként jellemzi önmagát.
Ősz Gábor Passive Movements (Passzív mozgások) című projektjének főszereplője három mozgó vetítőgép és azok mozdulatlan „árnyképei” – azaz vetített képei. Igaz, az egyikük „árnyképe” mögött a valós háttér forog, az „egyszerű trükkbe” beavatottan érthetjük meg azt is, miként volt lehetséges, hogy Stanley Donen 1951-es vígjátékában, a Királyi esküvőben Fred Astaire úgy táncolta körbe a szobát, hogy a gravitáció törvényeit figyelmen kívül hagyva az oldalfalakon és a plafonon is táncot lejtett. Egy másik kamera a Hitchcock-filmekből ismert dolly zoom névre hallgató technikának az alkalmazását mutatja be – bár előre-hátra kocsizik a vetítőgép, vetített képe a falon mindig ugyanakkora és mindig mozdulatlan, a vetítő mozgása ellentétes a vetített kép mozgásával. Mi a kép és mi annak a viszonya a valósághoz? A projekt központ gondolata: a fotográfia és a film filozófiai értelemben is az idő kifejezése.
David Claerbout vetített fotósorozata, a Csendes part szintén megidézi Hitchcock művészetét, amennyiben a megörökített normandiai partszakaszon feltűnik a Psychóban látható ház modellje is. A művészi kompozíciókat nézve egy idő után jövünk rá, a képek ugyanazt a jelenetet ábrázolják nagyon sokféle szemszögből – amit persze képtelenség lett volna kamerákkal kivitelezni – egy pillanat sokféle igazságát mutatják. Ősz Gábor camera obscura installációja – villanyégők képei tíz kartondobozban, a sötét térben – szintén filozófiai világba vezet. „A kép nem egy tárgy, hanem egy mágikus jelenség, a fény mágikus transzformáció, a dimenziók közti átmenet jele. A fény nélküli, sötét térben létrejövő kép a fotó alapja: a sötétben készül a fény képe. Fény nélkül nincsen látvány, sötét nélkül nincsen kép. A fény ragyog és egyben közvetít” – írta a projekthez Ősz Gábor.
Hogy megértjük-e majd a képeket a tárlat után, az persze továbbra is kétséges. Annyi bizonyos: a megértéshez időt kell szánni.
Infó:
Anticamera – David Claerbout és Ősz Gábor kiállítása
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, március 27-ig
Kurátor: Petrányi Zsolt és Mucsi Emese
