Kezdjük a pozitívumokkal: jó volt ez pekingi olimpia, jó volt, mert a koronavírus ellenére egyáltalán volt. Jó volt, mert volt néhány néző, és jó volt, mert a magyarok nyertek egy arany- meg két bronzérmet.
Na, de: nem volt hó, ami - úgy fest - nem is olyan nagy baj, csináltak, megoldották. Mondjuk ezzel az erővel Dubajban is tarthatták volna, arrafelé úgyis divat elégetni a milliárdokat. Egyébként is, egyre kevesebb város akarja megvendégelni a játékokat, hiába próbálkozott a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a rendezési költségek lefaragásával. A téli verziót megtartani a globális felmelegedés folytán mind nehézkesebb, a korábbi 21 szervező város közül a század végére csak egy lesz ideális házigazda. A nyárira még akad vállalkozó kedv, tovább ne menjünk, a Karmelitában, de hát hazánk is elég jól égeti (akarom mondani: tünteti) el a milliárdokat. Bár nem is ez a lényeg, hanem az, hogy az olimpiarendezés mára presztízsprojekt, noha az olimpiának mind kisebb a presztízse.
A NOB egyre kilátástalanabb küzdelmet folytat a figyelmünkért, ami úgy elég nehéz, ho
gy idős bácsik próbálják kitalálni, mi kell a fiataloknak. Akik tévét már nem néznek, így hiába adja el a NOB elképesztő pénzekért a televíziós jogdíjakat, hiába mutatnak ámulatba ejtő képeket arról, ahogy Kamila Valijeva a játékok történetében először ugrik négyfordulatost, hiába reformálják meg a programot és vezetnek be újabb és újabb sportágakat, az a helyzet, hogy az internet percről percre hozza a hasonló teljesítményeket. Nincs 20 éve, amikor Ronaldinho felrobbantotta a tévéreklámpiacot, olyan látványos volt, ahogy dekázás közben a lábával kört írt le a labda körül. Ma felmegy az ember az Instagramra, és milliószámra nézheti meg a sokkal trükkösebb gyerekeket, akik tényleg a fülükön táncoltatják a labdát. Olyan mennyiségben látni a döbbenetes videókat, hogy ahhoz képest az olimpiai versenyszámok szemernyit sem különlegesek.
Thomas Bach joviális NOB-elnök, de valakinek szólnia kellene neki: nem 1988-at írunk.