Ez már nem az első közös munkája Nick Cave-el, de ha jól tudom mindemellett barátok is egyben. Mikortól datálódik az ismeretségük?
Húszéves voltam, amikor Nick-kel megismerkedtem, előbb lettünk barátok, mintsem közösen alkotó művészek. Az első alkalom, amikor felkértem, a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford forgatása alatt volt. Volt egy bár a filmben, ahol jó lett volna, ha énekel valaki, így felhívtam, mit szólna hozzá, mert tudtam, kellőképpen vitriolos lesz a jelenléte. Azt mondta, rendben, de akkor az egész filmnek ő írja a zenéjét – ez pedig egy olyan ajánlat, amire nem lehet nemet mondani. Remek döntés volt, remek zenét írt. Ezek után pedig ő kért fel arra, hogy készítsem el a Még egyszer, érzéssel című dokumentumfilmet. Azt mondta, tudja, hogyan kell a közvélemény előtt beszélnie a fia haláláról és inkább nekem nyílik meg, mint az újságíróknak.
De miért akart nyilvánosan gyászolni?
Ez régen így volt természetes, ez egy külső projektálás volt, amelyet megváltoztattak a világháborúk: túl sok halottat nem lehetett ekként meggyászolni, így fokozatosan beálltunk arra, hogy ez „magánügy”. De ha gyógyulni akarunk, ez nem megy egyedül. Nick egy turné keretében tette ezt, és amennyi szeretet kapott, az mentette meg. De ezekről a folyamatokról beszélni más, mint megélni. Újságírókkal beszélni meg tényleg nehéz. Nem volt olyan interjú az életemben, amelyben ne értettek volna félre. Akár egy megváltoztatott szó is lehet ilyen. Engem ez nem izgat, de Nick ebbe bele tud betegedni. Ez veszélyes, különösen abban a korban, amikor emberek arra állnak lesben, melyik mondatoddal tudnak téged lekalapálni egy életre. Nem lehet minden és mindenki felé szuperézékenynek lenni. Ez szánalmas. Az embernek együtt kell élnie azzal a ténnyel, hogy nem minden rózsaszín – még akkor is, ha a The New York Times ezt nem szeretné. Nick és én, mint barátok sokkal őszintébben tudtunk egymással kommunikálni, és szerencsére ezt a világ is díjazta. A film remek fogadtatásban részesült, mi is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Ezek után már egyértelmű volt, hogy nem nagyon fogunk egymás nélkül dolgozni. Aztán jött az újabb zenés dokumentumfilm, a This Much I Know to Be True.
Ami igazi Covid-film: az elején arról szól, hogy koncertek híján képzett keramikusként Nick Cave készített egy sorozatot az ördög történetéről. Ezek szerint az ördög ihlet?
Hogyne, nap mint nap. Tudja, amit én gondolok az ördögről és ami társadalmilag és a vallástörténetileg elfogadott, az két egészen különböző dolog.
Ezt hogyan értsem?
„Semmi gond az ördöggel.”
A Jesse James nagy siker volt. Nem akar újabb westernt forgatni?
Nem. De belépőnek Amerikába jó volt. Igaz, az ausztrál bushrangerekről jó lenne forgatni. Ők kórházba vitték azokat, akikre rálőttek.
Egyértelmű volt, hogy a Még egyszer, érzéssel után lesz még egy egészestés dokumentumfilm?
Nem. Eleinte úgy volt, hogy csak egy koncertfilmet veszünk fel. Aztán, amikor átmentem Nick-hez és prezentálta az ördögkerámiákat, úgy voltam vele, mint ön a moziban: nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Amúgy meg az első film egy olyan emberről szólt, aki egy személyes tragédiát próbál feldolgozni, ebben az újban már begyógyultak ezek a sebek, integrálta a traumát. Amiket mond mindkét filmben, az valami elképesztően józan és határozott. Néhány évet laktam nála Los Angelesben és ez idő alatt rájöttem, hogy ő gondolatokkal gyógyítja magát. Mindenkinek és mindenre választ ad, de csakis felelősséggel. Az őrület nem jöhet szóba nála. Szereti a családját és együtt akarja tartani azt. Inspiráló egy olyan ember társasága és barátsága, aki ennyire helyesen él.
A zenéje iránt mikor kezdett el rajongani? Még tiniként?
Áh, sokkal később. De talán ez annyiból irreleváns, hogy egész életemben hallgattam Nick Cave-et.
A muzsikus és zeneszerző Warren Ellis nélkül milyen lenne ma Nick Cave?
Teljesen más, de ne feledjük el, hogy Warren Ellis előtt is volt Nick Cave és Nick Cave előtt is volt Warren Ellis. A Dirty Three 1994-ben írta az Everything Fucked című nótát, talán a legjobb, amit az instrumentális rock produkált. Ekkor Nick – mint mindenki más Ausztráliában – beleszeretett Warren Ellisbe. Az, hogy ketten összeálltak, az valami elképesztő, egy csoda. Aztán ott van a Bad Seeds Ghosting című albuma. Milyen az, hogy valaki élete legjobb lemezét hatvan felett adja ki? Kimondatlanul, de ez a két zseni stimulálja egymást.
Nem okozott feszültséget, hogy két frontember lett?
Nem nagyon. Ám vagy egy gyakorlati probléma is: a Bad Seeds alaptagjai idősek, a zenekar gyakorlatilag egyre kevésbé létezik, a tagok vagy betegek vagy meghaltak. Ám egy formáció akkor jó, ha folyamatos evolúcióban van. Ezek olyan szintű zenészek, akik ezt pontosan tudják. Tudja, ez olyan, amint amikor ekézik David Bowie-t, hogy elhagyta a The Spiders from Marst és cserben hagyta Mick Ronsont. Jó, kérem, de akkor mi van azzal, hogy megteremtette Iggy Pop-ot és Lou Reedet? De nem lehet elítélni a rajongókat, nekik nyilván az a formáció és dalok a legfontosabbak, melyek életük egy Pazar időszakához köthetők. Nem akarják a változást és azt sem szeretik, ha egy alkotó kísérletezik. Nem baj, ha néhány rajongó lemorzsolódik, mindig vannak újak.
A Blonde című új dokumentumfilmje, melyet Cannes-ra várunk, Marilyn Monroe életét mutatja be, korhatáros lesz és alig lesz benne szöveg. Viszont Nick Cave és Warren Ellis ,gondolom, jó sok zenét írt hozzá.
Így van! Folyamatosan elláttak, több mint hat óra zenét komponáltak a filmhez. Warren elképesztő volt, megnézte a napi felvételeket – épp nagyon unatkozott a párizsi lakásában.
A forgatást 2008-ban kezdte. Honnan vette az erőt a kitartáshoz?
Egy rendező nagyon sok tervet készít, melyekből csak egy pár valósul meg. Valamit nagyon szerettem volna egy-másfél évig elkészíteni, aztán feladja az ember. Az abszurd az szokott lenni, amikor valaki jelentkezik, hogy megfinanszírozza, de te már feladtad. A Blonde olyan filmterv, mely minden egy fázisában adott valamit, ha mást nem, ötleteket. Így nem lehetett elengedni.
Miért volt ez ennyire izgalmas?
Imádom a színésznőket. Mindemelett Marilyn Monroe-t gyerekként nem szerették, majd a világ legvágyottabb nője lett egyszercsak. Az anyja nevelésének következtében nem láthatta a világot olyannak, amilyen, és ez vezetett az öngyilkosságához. Hát nem izgalmas? Az elátkozott nősors, akit nem értesz meg, csak te! (nevet) Amúgy meg óriási kihívás, hogy a vele kapcsolatos imázst átírjam.
(Cikkünk a budapesti Goethe Intézet támogatásával készült.)
