Ez fog megmenteni minket, mondta derűlátóan az apa, és fejével a félelmetesen közelítő tűzvihar felé intett. Őrültségnek hangzott, próféciának bizonyult. Wolfék már a legrosszabbra készültek. Pont az előző nap kézbesítették nekik a Gestapo parancsát, „városon kívüli munkára” vezényelték őket. Ezzel az ürüggyel deportálták legtöbb rokonukat és barátjukat is, egyikük sem tért haza. Magukra maradtak.
Henny Wolf, majdani asszonynevén Brenner (1924–2020) szüleivel együtt megadóan várta sorsát. Ám akkor, 1945. február 13-án este negyed tizenegykor elszabadult a pokol. Végtelen repülőrajok dübörögtek az égen, gyújtóbombák hullottak, vonítottak a légoltalmi szirénák. A szövetséges légierő lángtengerré változtatta Drezdát. Hajnalig huszonötezren haltak meg, túlnyomóan civilek.
Az üldözött család nem sejtette, hogy a szomszédban egy fiatal amerikai reszket az életéért. Kurt Vonnegut (1922–2007), a 106. gyalogoshadosztály közlegénye néhány hete, az ardenneki áttörésnél esett hadifogságba. Társaival egy üzemben dolgoztatták, kismamáknak gyártottak vitamindús malátaszörpöt. A vágóhíd pincéjében vészelte át a szőnyegbombázást.
„Láttam Drezda pusztulását. Láttam a várost előtte, aztán kijöttem az óvóhelyről, és láttam utána, és kétségtelen, hogy az egyik reakcióm a nevetés volt. Isten a megmondhatója, így próbál a lélek egy kicsit megkönnyebbülni” – írta később. Meghatározó élménye lett az az éjszaka, abból született remekműve, Az ötös számú vágóhíd (avagy A gyermekek keresztes hadjárata, szolgálati tánc a halállal, 1969).
Keringőztek a halállal Wolfék is. Ahogyan Max, az apa megjósolta, a légitámadás mentette meg őket. A férfi, azelőtt mozitulajdonos, protestáns német létére önként osztozott szerettei sorsában: kitartott zsidó felesége, Rebekka és lányuk mellett. Túlélték az infernót. Letépték a sárga csillagot, alámerültek, elvegyültek és bujkáltak az üszkös romváros zűrzavarában.
Megpróbáltatásaik nem értek véget. Csaknem három, kegyetlenül hosszú hónap volt hátra a háborúból. Éheztek. Rettegtek a fanatizált náciktól, akik az utolsó pillanatig tomboltak, bízva Hitler nem létező csodafegyverében, mígnem a bevonuló szovjet katonák láttán egy csapásra mégiscsak kijózanodtak, sietve elégették árulkodó egyenruháikat, szétdobálták a horogkereszteket.
Hamar kiderült, a béke sem fáklyásmenet. Wolfék rejtegethették tovább húszéves lányukat, immár a felszabadítók elől. Max hiába remélte, hogy visszakapja elvett moziját. Az új világban polgári származásuk miatt lettek számkivetettek. Nem bírtak diktatúrában élni. Hátizsákkal menekültek Nyugatra, nagyjából annyi holmival, amennyit a Gestapo engedélyezett volna nekik, ha közbe nem szól a bombázás.
Az egykori túlélő, Henny Brenner is megírta a maga történetét. Memoárja lebilincselő, fontos kordokumentum (Das Lied ist aus: Ein jüdisches Schicksal in Dresden, Vége a dalnak: zsidó sors Drezdában, 2001). Michael fia történész lett, a nácizmus elismert kutatója. Az asszony túlélte Vonnegutot is; tavalyelőtt hunyt el, kilencvenöt évesen.