Orbán szánalmas moszkvai látogatása után fokozott jelentőséget nyert a hazai vitákban a külpolitikai rendszerváltás, de az adott világpolitikai helyzetben nemcsak a keleti nyitással szemben a nyugati nyitás, hanem hangsúlyozottan az európai nyitás. Éppenséggel a magunk súlyos itthoni problémái és a történelmi jelentőségű tavaszi választás miatt kell különösen felfigyelnünk a világrend korszakos változására, az amerikai szerep gyengülésére és az EU új, világpolitikai kezdeményező szerepére. Az egész világot mostanság az új hidegháború, a régi világrend utolsó fellobbanása foglalkoztatja, mintha még a régi típusú katonai biztonság számítana, mintha még mindig alapvető tényező lenne a világrend szerkezetének formálásában.
Pedig nem véletlen, hogy Oroszország kezdeményezte ezt a végjátékot, és az új hidegháborúban Amerika szívesen belement a korábbi nagyhatalmi szerepének lejátszásába, a régi világrend szimulálásába. Akárhogy vonul is az orosz haderő az ukrán határra a II. világháborús dicsőséget imitálva, ez a végjáték megtévesztő és mindenképpen gyorsan lecseng. A régi főszereplők már leszerepeltek, és amikor csalódottan távoznak majd a hadszíntér történelmi színházából, akkor a korábbi bipoláris világrend végjátéka mindkét országban hazai végjátékká fordul át, mert mindkét oldalon szembe kell nézzenek az otthoni súlyos problémáikkal.
A keleti nyitásról a nyugati nyitásra váltva tehát számot kell vetnünk azzal, hogy egy megváltozott világhelyzetben egy megváltozott Európába akarunk visszatérni. A nyugati nyitás előkészületei során a hazai vitákban még mindig a régi világkép kísért, és eddig keveset hallottunk a régi világrend radikális megváltozásáról. Pedig a külpolitikai szakirodalom és a publicisztika nyugaton már a tízes években élesen szétvált két vonulatra, sőt határozottan polarizálódott két ellentétes álláspontra a hármas – gazdasági, klimatikus és pandémiás - globális válság kitörésével. Az egyik oldalon a szakirodalom és a publicisztika nagy részére - bár gyorsan csökkenő hányadára - még igen erősen hatott az angolszász világrend evidenciájának hamis tudata, tehetetlenségi nyomatéka, ezért még az újonnan kialakult világrendet is annak fényében elemezték. A legerősebb polarizáció az EU megítélése kapcsán jelentkezett, amelyben ez a hagyományos megközelítés az uniós megosztottságot domborította ki, és az új hidegháborúban egyesen kihangsúlyozta Európa gyengeségét is, ami persze a két levitézlett világhatalomnak is a saját érdeke volt.
A nemzetközi viszonyok elméletében felbukkanó elavult megközelítésben nagyon világosan jelentkezett az a nézet is, hogy a világrend változása legfeljebb az USA-Kína versengésben érvényesül. Annak fellobbanását is sokszor csupán a két világhatalom katonai potenciáljának versengésében látják Délkelet-Ázsia térségében, vagyis a „lesz-e háború?” ukrán vagy tajvani változatába beleszorulva. Időnként ez a haderőcentrikus vita már az ismert anekdotára egyszerűsödik le, miszerint Sztálin megkérdezte „Miért, mennyi hadosztálya van a pápának?”, bár most arra az idejétmúlt kérdésre leegyszerűsítve, hogy „Miért, hány katonája van az Európai Uniónak?”. A nyugati közgondolkodás háttérében néha még most is az egész „világnézet” az angolszász világtörténelemmé redukálódik a 19. századtól mindmáig. De még ennél is erőteljesebben jelentkezik az amerikai hegemónia jegyében a II. világháborútól napjainkig, csak a hadosztályokat és a katonákat számolgatva. Az igen rangos angol társadalomkutatásban felhangzik a Brexitnek az EU-ból való kilépéshez gyártott önigazolása, utalván még a rangos médiában is az állítólagos „európai zűrzavarra” a válságkezelésben, holott az EU éppenséggel a hármas válságban volt képes az igazi megújulásra. Olyannyira, hogy a pandémia kezelése kapcsán az angol sajtóban többször felbukkant az Unió felbomlásának lehetősége is, mégpedig igen szofisztikált formában, hiszen Anglia az EU vezető „politikatudományi intézete” volt és ez még sokáig így is marad.
A másik oldalon viszont radikális változás van az „új világ” felfedezésében, ha úgy tetszik, egyre növekvő „csatazaj” van az újtípusú uniós és kínai fejlődés körüli kurrens vitákban. A publicisztikában is az új idők új dalaival már évek óta élénk vita folyik az EU kezdeményező/megújító szerepéről és a Kínában zajló komplex átalakulás perspektíváiról. A vezető, befolyásos elemzésekben valójában már legalább egy évtizede evidencia az USA elvesztett globális hegemón szerepe, kontraproduktív katonai támaszpontrendszere és gyenge megújulási képessége is, amit a Biden elnökség első éve is látványosan bizonyít. Lassan már közhellyé válik a rangos nemzetközi sajtóban, hogy a pandémia radikálisan átalakította az egész világot, és felerősítette a korábban már megindult folyamatokat. Ezért erőteljes változás, paradigmaváltás történt mind a világrendszer átalakulásának, mind pedig az egyes országok belső folyamatainak megítélésében, amiről nálunk még a nyugati nyitás vitájában is kevés szó esik.
Az amerikai szerep elavulásáról egy távolinak látszó területről is megbizonyosodhatunk. Úgy tűnik, hogy az új globális válsággal párhuzamosan, de arra igen nagy hatást gyakorolva, a természettudományokban is zajlik egyfajta paradigmaváltás. Itt is megjöttek a katonák helyett a virológusok, és velük a régi helyett az új gazdasági és biztonsági világrend. Sorra jelennek meg tanulmányok arról, hogy Amerikában az újabb gyümölcsök és zöldségek kevesebb tápanyagot és vitamint tartalmaznak, mert a túliparosított mezőgazdaságban zúgtak a traktorok, és ész nélkül szórták a műtrágyát, ahogy Amerika tényleg vezető nagyhatalom, de csupán már a klímaválságban. Ugyanis éppen azt nem tudták, hogyan „működik a talaj”, hogyan szívják fel a növények a táplálékot, és milyen mikrobák „serege” segíti őket ebben. Azt is csak megkésve érzékelték, hogy azok táplálék és élvezeti tartalma rohamosan csökken, ha a világ végéről szállítják őket a multik az üzletek polcaira, pedig a tömeges globális szállítás őrülete is nagyban hozzájárult a klímaválsághoz.
Ám nagyon hasonló történik most a természet „felfedezésének” másik frontján is. Nevezetesen hatalmasat fejlődött az immunológia is az elmúlt évtizedekben, de csak a pandémia hatására döbbent rá a világ, hogy milyen óriási a vírusok szerepe az „emberi természetben”. Amerika, a régi világrend őre, a pandémia hazai kezelésében is súlyosan alulszerepelt. Már korábban az is kiderült, hogy a gazdasági ember, a homo oeconomicus absztrakciója lejárt lemez, és az egész társadalmat átfogó „emberi beruházásban”, mint például az össztársadalmi egészségügy fejlesztésében - az EU-val ellentétben - Amerika még a globális gazdasági versengésnél is gyengébben szerepelt.
Így aztán nem véletlen, hogy a pandémia az egész világrendszert úgy megrázta és átalakította, hogy a hegemón hatalmak közötti versengés mostanság nem a hadosztályok, hanem a hármas válság - és benne főleg a pandémia - kezelésének, az emberi beruházásnak, a klímavédelemnek, és az egészségügynek a területén zajlik, és ennyiben a „vírusok nyelvén” beszél. A hármas válság kezelésében pedig az EU egészen jól teljesített, és Kína most kezd igazán küzdeni a coviddal szembeni „zéró tolerancia” gyakorlatával, Amerika viszont egyre mélyebbre sodródott a belső gyengeségei miatt. De az új világrendben sem az EU, sem Kína már régen nem a katonákat számolja, hanem a globális biztonság és a versengés új dimenzióit építi ki, ezért ők játszanak egyre befolyásosabb szerepet a most kialakuló új, fragmentált világrendszerben. Mintegy két évtizedes tagság után nálunk is ideje lenne az igazi európai nyitásnak, avagy a barbár orbáni évtized után az Európába való visszatérésnek. Az európai nyitást a rendszerváltás már évtizedekkel ezelőtt megígérte, és végre valahára meg kell hoznia a kormányváltásnak, már az új világrendszer keretei között.