Szabálykövetés a köbön – ez jellemzi a 72. Berlinálét, ha aktívan részt akarunk rajta venni. Azaz, ha fizikálisan is jelen szeretnénk lenni, akkor fel kell mutatni három nyugati Covid-oltást, napi antigén tesztet és elviselni, hogy oda ülünk a teremben, ahová a gép sorsolta a széket. Ahogy a nyitón is többszörösen elhangzott: ez a vírussal való háború része, a csatát meg épp a kutúráért vívjuk éppen, mely nélkül nincs tovább Európa. Tény, ezek elviselhető kompromisszumok, de azért mindig van olyan lázadó alkat, aki a színpad elé felállva kiáltott diszkriminációt, mert az első sorba jutott neki ülőhely. E sorok írójának egyszer egy tévékészülékkel kellett megküzdenie, mert a kiosztott széket foglalta, de szónoklás helyett az angolos átülést választottam. Ám legyünk abszolút pozitívak: két kimagaslóan erős versenyművet is láttunk már. Sőt, Berlinhez képes különösen erőset, mely szintén a pandémiának tudható meg. Mivel a különböző hullámok és korlátozások miatt elkezdtek vándorolni a rendezvények, az erőviszonyok folyamatosan egyenlítődnek ki. Azaz, a Berlinálénak is jut remekmű. Jelen esteben egy osztrák és egy kínai – és hol van még a vége!A felszín alatt rejtőzik az igazi ember – az osztrák Ulrich Seidl immár nem először szembesít minket azzal az egyedi képességével, hogy a saját gyarlóságunkat tálalja nekünk ezüstkanálon szervírozva. Azaz, az emberi természet olyan kellemetlen tényeit mutatja meg, melyekről tudunk, de nem nagyon akarunk beszélni róla.
A pince című művében beavatott minket a nacionalista osztrákok világába, most, kissé fineszesen a másik oldalt mutatja meg. A csomagolás, vagy inkább útvezető a Rimini című művében egy lehengerlő karakter: Ritchie Bravo afféle, szebb napokat látott slágerénekes, aki afféle szegény ember Elviseként énekli az osztrák, ritkábban olasz sanzonokat. Méghozzá a téli Riminiben – az elhagyatott üdülőfalu is magáért beszél, elhagyatott szállodái, szezonon kívüli hangulata csak egy bizonyos réteget vonz – illetve a migránsokat. A Seidl féle kegyetlen valóság – a tőle elvárt dokumentarizmus – Bravo figuráján keresztül érkezik. Megnézhetjük, ahogy ez a hakniember milyen elviselhetetlenül ripacsos és hogy rajongói köre mennyire szereti őt, olyankor a szó szoros értelmében, mert a szolgáltatás nem csak a színpadon, hanem privátba is kérhető, mely konkrét disznólkodásokba torkollik. Azaz, bőven nézhetünk idős testeket szexelni, ilyet pedig mozivászon nem nagyon szokás mutatni. Az egész pedig amennyire visszataszító, annyira nézeti magát, a Ritchie Bravót alakító Michael Thomas briliáns alakítást nyújt, már ez elég lenne a jó filmhez. Seidl azonban, most túlépett a dokumentarizmuson és, mintha csak kortársa előtt, Michael Haneke előtt emelne kalapot, társadalmi kérdésekbe is belemegy a maga éles módján. Persze, mindez Bravo karakteréhez és családtagjaihoz kapcsolódik, az elfekvőben szenvedő apjához, a furcsa viszonyban lévő testvéréhez és a muszlim környezetbe „beházasodott” lányához. Erről jut eszembe a humoros mondás: mi már a szakadék szélén állunk, de nyugat egy lépéssel mindig előttünk jár.
Ha társadalmilag érzékeny filmet kell kiemelni még a versenyprogramból, akkor a kínai Return to Dust (melyet az újságírói szabadsággal „Újfent porrá leszünk”-címre fordítanék) még a triviális mű, mely a fődíjra is esélyes. Li Ruijun író-rendező zenét és festészetet tanult, ez látszik ezen az alkotásán is: jelenetei gondosan megkomponáltak, melyek igazi mélységet adnak a kifejezetten mély és árnyalt love strory-nak és a mögötte meghúzódó társadalomkritikának és emberi tragédiának. Adott egy Isten háta mögötti falu, ahol két nagy család meg akar szabadulni egy-egy „el nem kelt” tagjától, így érdekházasságba kényszerítik őket. A nem túl beszédes Ma Youtie és a testi fogyatékossággal küzdő Cao Guiying különös párosa a közösség által került és elkülönített státuszból, fokozatosan felépítik a közös életüket. A nagyobb dráma a nőé, akit a családja annyira sem kimélt, mint egy szamarat, mert nem tudja kontrollálni a vizeletét és nem lehet gyereke. Ezért orvoshoz sem vitték soha. Szó szerint kézzel és verejtékkel: döbbenetes képsorokat kapunk arról, ahogy a földművesek életében még a feudalizmus létezhet. Li Ruijun műve pedig mindemellett olyan, melyben bőven lehet a sorok között olvasni, hiszen kritikát mond a szegények és az elesettek kizsákmányolása, a vidéki lét központosított folyamatos lerombolása, a direkt városiasitás és egy olyan kegyetlen társadalom felett, ahol simán el lehet pusztulni. A vörös Kínából sokkal inkább lelkesítő művek szoktak érkezni, a Return to Dust elismerésre méltó kivétel, mely olyannyira elementáris – nagy szavak – de egyetemes szinten beszél. Miközben ebben a filmben, minden egyszerű és őszinte épp ezzel az egyszerűséggel éri el, hogy olyan érzésünk van, miután leperegtek a képsorok, hogy most a kevesebb tényleg sokkal több volt. Sőt, rengeteg.
(A megjelenést a Budapesti Goethe Intézet támogatta.)