Eddig Mária országa voltunk, most Márika országa leszünk.
A kormány és feje sokáig a kereszténység védelmezőjének mezét öltötte fel a legszívesebben. Ebből vezette le nyugatellenességét, bigott családfelfogását, antiliberalizmusát és bevándorláspolitikáját – egy percig sem zavartatva magát attól, hogy napi gyakorlatában a keresztény irgalmasság és alázat nyomokban sem volt fellelhető. Keresztényebbnek tüntette fel magát még a megtévedt pápánál is. Ami nem csoda: a pápa még sehol se volt, amikor Szent István a szép hagyomány szerint Máriának ajánlotta országát. Mária országának fejeként Orbán ki is nyilatkozta, „Magyarországon a kereszténység nem választás, hanem előre meghatározottság kérdése. Így lett elrendelve.”
Magasztos szerep. Csakhogy most más, közérthetőbb darabot kellett elővenni a repertoárból. Régi fogás: ha egy színház bajba kerül, szívesen nyúl a drámák helyett a bevált operettsikerekhez. Ez a színház pedig most bajban érzi magát. Ezért a műsor változott: már nem Mária országának kissé elvont eszméjéről van szó, inkább Márika országáról. Orbán nem Kapisztrán János fegyverré vált keresztjét hordozza. A vicces, kedves hétköznapi fickó ruháját viseli, igazi jó fej, akinek örülünk, ha betér hozzánk. Pláne, ha a TEK-esek végre kimentek a lakásból. Érti a lelkünket és a nyelvünket, közülünk való, igazi népfi, nála népebb fi már nem is lehetséges.
A nép közé járásnak is megvannak a hagyományai. Már a Károli Bibliában is olvashatjuk: „És elméne éjjel Dávid és Abisai a nép közé.” Hát Orbán is elméne. Ő speciel Abisai vagy bárki más nélkül. A Feri bátyámmal való híres borozásnál kínosan sült el, hogy a kíséretében bólogató Völner nem sokkal később lebukott. Azóta elővigyázatosságból egyedül vizitál. Sosem lehet tudni. Elég zavaró volna, ha magával vinné egyik emberét, aztán az két hét múlva pucérkodna egy ereszen, vagy zacskóban venne át kenőpénzt.
Egymagában toppant be Márika nénihez is. Akivel az ég egy világon semmi baj sincs, rokonszenves idős hölgy. Az is tiszteletre méltó, hogy vállalja nézeteit, lakása falán a Fidesz születésnapjára készült üdvözlet és az ismert orbáni törvények, csak itt nem tükörre gravírozva, mint a Karmelitában, hanem papíron. Nem mindenki szereti, ha tükörbe nézve a bal füléből látja kilógni, hogy minden gyermek őrhely. Szóval Márika nénivel minden rendben. Ő saját maga maradt, nem úgy a kínosan maníros vendég.
Pedig volt módja gyakorolni a kötelező cukiskodást. Az előző kampány emlékezetes pontja volt a „Helló, Röfi” címet viselő párjelenet Bözsi nénivel, aki éles ésszel világított rá a választások és a nyugdíjemelés összefüggésére. „Emelek megint”- nyugtatta meg a magas vendég. Idén többször nekifutott korábbi csúcsa megdöntésének. Előbb jött a Rákóczi túrós és puncsminyon, amikor a cukrászpultnál ereszkedett az egyszerű nép közé annak hasonlóan egyszerű gyermeke. Aztán a lángosozás, természetesen nem a flancos sajtos-tejfölössel, hanem a szimpla fokhagymással. Ez is a videó címe: „Mezítlábas lángos”. Naná, hogy mezítlábas. Majd többszázezres Gucci-cipős és Vuitton-táskás! A nép között vagyunk, nem frakcióülésen.
A falusi CSOK-ot igénybe vevő család körében elhangzott atyai intelmek különösen meghatóak voltak. „Semmi se számít, csak a gyerek”, „se karrier, se pénz”, „nem érdekes, mekkora a ház”. Aha. Épp csak Hatvanpusztán egy kicsikét nagyobbra sikeredett. Igaz, nem CSOK-ból épül.
Márika néninél már a rutinos haknizót láthattuk. Az alakítás príma – ha nem zavar meg minket az élvezetben, amit a Népszavában Herczog László mutatott ki. A mostani nyugdíjszámítás a korábbihoz képest egy saját jogú átlagnyugdíjast évi 210 960 forinttal rövidített meg. Most ugyanez a nyugdíjas a 13. havi formájában körülbelül 165 000-et kap. Ami 46 000-rel kevesebb.
Márika néni nem ezt hányja a vendég szemére. Minden jószándéka ellenére mégis elrontja a jelenetet. Az a baj, hogy a népet nem lehet leváltani. Alig lehetett belefojtani a szót abba a fiatal ügyeletes orvosba is, akivel egyszer Orbán (vesztére) szóba elegyedett a kórházban.
Ő szívesen megfőzte volna azt a vendégváró kávét már 10 éve is. Aztán még nagyobb baki következik. Márika néni menthetetlenül őszinte. Beszámol arról, a legtöbb nyugdíjas „a gyereket támogatja, az unokát támogatja,” vagy „végre megveheti a nem tudom én, micsodát”. Hát, a gyerek- és unokatámogatás szükségessége valahogy nem pásszol a paradicsomos sikernótához.
Inkább Presser Gábor tündéri dala jut eszembe, ami ha nem is a Márika, de a „Marika néni” címet viseli. Falusi Mariann születésnapjára írta. Ebben a „kicsikét túl jó”, nagyszívű „Marika néni egy banánhéj,/ amin seggre ülnek a szenyákok.” Ha valaki nem tudná: a szlengben a „szenya” szemét embert jelent.
Mert még Márika országában is vannak banánhéjak. Így aztán a legkedvesebb néniknél tett, leggondosabban előkészített látogatáson is előfordulnak ilyen kínos fenékre esések. Á, dehogy miniszterelnökökkel. Csakis a szenyákkal.