Azzal nyitja a könyvét, hogy Ernest Gellnerre és Szűcs Jenőre is hivatkozva azt mondja: a nacionalizmus szülte a nemzetet és nem fordítva, a nemzet a nacionalizmust, és hogy a nemzet, mint közösség a modernitásban alakult ki. A hegemóniáért folytatott küzdelem, amely – a kötetben igazolt módon – megadja a fogalmi keretet az elemzéshez. Politikai, kulturális nemzet – mi volna ez?
Az államtól az etnikumon át a kultúráig, a szimbolikus közösségig sokféle módon definiálták már a nemzetet. Ezekkel én nem akarok vitatkozni. Nekem az a fontos, hogy a nemzet nem egy önálló cselekvő alany, hanem küzdelmek eredményeképpen létrejövő és újraépülő közösség, amit alapvetően a gazdasági fejlődés, a társadalmi, politikai és kulturális hegemóniaharcok hoztak létre és a megvalósult hegemónia tart egyben.
Mire irányul ez a hegemónia?
A hegemónia eredetileg csak a politikában használt kifejezés volt, de aztán ehhez csatlakozott a gazdasági, ideológiai és kulturális hegemónia fogalma is. E harcok egyik célja olyan hatalom megszerzése, amely lehetővé teszi, hogy valaki a nemzet nevében beszélhessen, meghatározhassa a nemzet határait, tartalmát, a nemzethez tartozás kritériumait. Aki tudniillik ezt a pozíciót megszerzi, az helyzeti előnybe kerül a többiekhez képest. Ő foglalja el a társadalmi-politikai mező középpontját, azaz ő próbálja diktálni a szabályokat a többieknek. Ezek a hegemóniaharcok a társadalom osztályai, csoportjai között zajlanak; érdekességük, hogy nem korlátozódnak a politikára és a gazdaságra, hanem nagyon nagy mértékben ideológiai és kulturális küzdelmek, és kiterjednek a viselkedési és etikai normák meghatározására is.
A politikai hatalom megszerzése csak az első lépés a hegemónia megvalósulása felé. A hegemónia állapota akkor jön létre, amikor a társadalom nagy része, többsége, elfogadja azokat a kulturális normákat, azokat a gazdasági, politikai játékszabályokat, amelyeket a hegemóniára törekvő, azt megszerző elit diktál. Antonio Gramsci elméletét próbáltam alkalmazni – aki a XX. század kiváló, ma úgy mondanánk, politikai filozófusa volt – az 1945 és 1989 közötti időszak leírására és megértésére is.
Felfogásomban a nemzet létének, létrejöttének és fennmaradásának feltétele, hogy valaki megszerezze a hegemóniát, hogy létrejöjjön az az állapot, amelyben egyfajta egyensúly, konszenzus alakul ki a hegemóniára törekvő elitek és a társadalom többsége között. Ez jó esetben nem diktátum, hanem egyfajta kölcsönös alkalmazkodás. A folyamatot nem úgy kell elképzelni, hogy az egyik oldal diktál és a másik csak passzív résztvevő. Az 1945 és 1989 közötti időszakra is azt igyekszem kimutatni, hogy Magyarországon a hatvanas végére-hetvenes évekre létrejött egyfajta konszenzus, amit én a szocialista nemzetnek nevezek. Ennek előzménye paradox volt: 1956 után néhány évvel megindult egy antinacionalista nemzetépítés, ami fogalmi nonszensznek tűnik, hiszen a nacionalizmus hozta létre a nemzetet. Magyarországon azonban 1956 után nem volt olyan helyzet, hogy nacionalista kurzus alakulhasson ki. Nem lehetett azt a fajta nemzeti kommunizmust megvalósítani, amit Nagy Imre elképzelt, vagy amit annak az eltorzult változatában mondjuk Romániában próbáltak végrehajtani a hetvenes-nyolcvanas években. 1945-tel, 1956-tal a háta mögött a kádári politikai vezetés nem engedhette meg magának, hogy a nemzeti érzésekre építsen, mert azt nacionalizmusnak tekintették volna a szomszédos országbeli és a szovjet kommunista vezetők. Túl ezen, tartott attól is, hogy a határon túli magyarság sorsát nem tudja érdemben befolyásolni, és így két szék között a pad alá esik. Ugyanakkor a magyar kommunista elit tisztában volt azzal, hogy nem tudja magát elfogadtatni a társadalommal, ha nem tudja magát nemzeti tényezőként megjeleníteni. Ezért kezdett az antinacionalista nemzetépítésbe. Ezzel a folyamattal és konfliktusaival foglalkozom könyvemben.
Mondhatom: minden apológia nélkül.
Ettől még ez paradoxon, és joggal kérdezheti az olvasó, hogy létezik-e olyan, hogy antinacionalista nemzetépítés, és hogy ez eredményezett-e valamit. Azt állítom, létezett és hogy ennek nyomán létrejött egy szocialista nemzet. Nem attól volt szocialista a nemzet, hogy mindenki öntudatos kommunistává vagy szocialista hazafivá vált, hanem mert szocialista viszonyok között éltek az emberek, és a társadalom „belakta” ezeket a viszonyokat. Az a szabályrendszer, az a szocializmus, amelyet a kádári elit megpróbált a társadalommal elfogadtatni, nagyon sokat engedett az eredeti dogmákból. Ezt sokan puszta engedményként tekintik, pedig a másik oldalon ott volt a társadalom, amely többségének a szocialista ideológia éppen lehetőséget adott, hogy az érdekeit érvényesítse. Így értem azt, hogy a hetvenes években létrejött egy szocialista politikai nemzet és kulturális nemzet is. A kettő között nem lehetett átfedés, mert a magyarság jelentős része a határokon túl élt és más országok állampolgára volt. Ezt is meg kellett tudni emészteni a nemzetépítésben, s ez volt a legnagyobb deficitje a kádári antinacionalista nemzetépítési politikának, hogy a határon túli magyarok ügyével nehezen boldogult. Eltartott húsz évig, ameddig a hivatalos magyar nemzetfelfogás a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig eljutott odáig, hogy a határon túli magyarság a magyar nemzet része. Ez egy komoly fordulat volt.
Csak a határon túli magyarság okán fontos hangsúlyozni a kulturális nemzetet?
Nem. Én nemcsak etnikai és nyelvi értelemben írok a kulturális nemzetről, hanem mint kulturált, műveltséggel felvértezett közösségről. Ez fölruházza magát azokkal a képességekkel, amelyekkel válaszolni tud a világból érkező kihívásokra, amikor a társadalom nemzetként is viselkedik, egymással szolidáris emberek közössége marad. Ezt a nemzetet 1956 után az állam és a párt irányította, de mégiscsak közösségként működött. Magyarországon sajátos helyzet jött létre: 1945 után a polgári nemzetfelfogás, ami döntően az államnemzetre, az állampolgári politikai közösségre, demokráciára épült, nem érvényesülhetett. A konzervatív, döntően a történelmi jogokra fölépített nemzetfelfogás megint csak nem kaphatott teret a kommunista, szociáldemokrata nemzetfelfogással szemben. Maradt a népiek nemzetfelfogása, amely a hagyományokat hangsúlyozta, alapvetően a paraszti érdekeket, a népi-közösségi kultúrát féltette. A népi nemzetfelfogás azért is maradt vitaképes 1945 után, mert az irodalomban formálódott. Az antinacionalista nemzetépítést a népi és a kommunista értelmiség közötti küzdelem kísérte.
Tudom, nem volt szándéka napi politikával foglalkozni, én viszont nem tudok nem a napi politikára gondolni. A NER évtizede alatt a közelébe sem tudott jutni a nemzeti egység az ön által leírt kádári formájáig, pedig az a rendszer, ha látensen is rettentő megosztott lehetett volna, s volt is, mert 1956-tal, Nagy Imre kivégzésével nyitott. A NER mindennel próbálkozik az antikommunistázástól a politikai ellenzék kitagadásáig a nemzetből, de a néphülyítésen nem tud túllépni, nem találja azt a ragasztóanyagot, ami a nemzetet közösségként összetartja, s amely – mint könyve bizonyítja – 1968-ra, az új gazdasági mechanizmus bevezetésére megerősödött. Igaz ez akkor is, ha a csehszlovákiai bevonulással, a politikai ellenzék megjelenésével – főként az értelmiség körében, túl a népieken is – a szocialista nemzetfelfogás megrendült. Ma viszont nyoma sincs a társadalmi, nemzeti kötőszövetnek.
Én nem ennek a korszaknak a nemzeti teljesítményével foglalkozom, hanem az előzőével. A mai rendszer nemzeti teljesítményéről ugyanúgy sokat lehet vitatkozni, mint az korábbiéról. Annyit viszont megjegyeznék, hogy egyrészt könnyű akkor leszámolni a kommunistákkal, amikor már nincsenek. Másrészt a történelemhamisítás ott kezdődik, hogy a jelenlegi, úgymond hivatalos történelemfelfogás az 1945 és 1989 közötti időszakot kitagadja a nemzet történetéből.
Persze, mert ilyen hiátust nem lehet teremteni. Nincs.
Azt azonban én sem állítom, hogy az általam sikeresnek nevezett antinacionalista nemzetépítés befejezetté tudott válni, hiszen nem tudta annyira megerősíteni a szocialista nemzetet, hogy az kibírja a kelet-európai államszocializmusok összeomlását. Ezért az az időszak, amiről én beszélek, az 1960-as évek végétől a ’80-as évek közepéig tartott. Ekkor formálódott ki a szocialista nemzet. Közben pedig a népieknek mindig megmaradtak a problémáik, és aztán a hetvenes évek végétől színre lépő ellenzék sem fogadta el azt a szocialista nemzetfelfogást, amit a közép- és késő-Kádár-kori elit érvényesített.
Törvényszerű volt-e, hogy a politikai-gazdasági rendszerváltással elbukott a nemzeti egység is?
Nemzeti egységről nem beszélnék, mint valóságról. A szocialista nemzetnek sajátossága volt, hogy megpróbálta beemelni a politikai, illetőleg a kulturális nemzetbe a munkásokat és a parasztokat, a társadalom nagy többségét. Ez részben sikerült, de azért közben mégiscsak egy diktatúrával volt ez kombinálva. Létre is jött a szocialista politikai társadalom és egy szocialista „polgári” társadalom. Ez persze nem egyenlő felek közötti konszenzus volt. A társadalom belakta ugyan a politikai rendszert, de azért megint csak ott voltak a politikai, hatalmi kényszerek, amelyek megkérdőjelezhetetlenek voltak. Ideálisnak ezt az állapotot azért nem lehet nevezni. Ennek azonban nincs köze a rendszerváltáshoz. A könyvemet azzal fejezem be, hogy maga a nemzeti problematika már igazából nem játszott a rendszerváltásban. A „kommunista” vagy „szocialista nemzetfelfogás” egyre kevésbé volt utópisztikus a hetvenes-nyolcvanas évekre. A nyolcvanas években biztosan nem volt már ez az ideológia utópisztikus. Nem nevezném kommunista ideológiának azt, amit az MSZMP képviselt ekkor.
Akkor még néhány szó 1989 környékéről. Akkor a Fidesz – Vágvölgyi B. András könyvéből tudom – átkozta a népi-urbánus vitát, és „belga” akart maradni…
A népi‒urbánus vita nyomokban máig él. Az értelmiségen belüli frakcióharcokat jelzi alapvetően és nincs feltétlenül antiszemita tartalma, bár kétségtelen van ilyen áthallása. A vita a modernizációhoz kötődik, ami a Kádár-kurzusban is jelen volt, pedig az megpróbálta az ellentétet háttérbe szorítani.
Hát ez nem sikerült...
Nem sikerült teljesen, de azért jelentős mértékben igen. Nagyon fontos Illyés Gyula személye, aki maga egy olyan álláspontot képviselt, amivel én is azonosulni tudok, hogy a társadalmi fejlődést, a társadalmi emancipációt és a nemzeti emancipációt össze kell kötni. Ez volt Kádár programja is, vitájuk – egyebek között – a célok rangsorolásáról és a hatalmi monopólium fenntartásáról vagy a demokratizálásról szólt.
Sajnos, az a gyanúm, hogy nem fogja tükrözi a könyv súlyát az az érdeklődés, ami kísérni fogja, és ez nem a szerző hibája lesz.
Abban bízom, hogy ez a könyv azokat is megszólalásra kényszeríti, akik nem értenek egyet velem. Mert van mit vitatkozni a nemzetről, amely kihívás alatt áll: mi lesz vele a jövőben, mit kezdünk az örökségünkkel, jelenünkkel.
Az utóbbi 10-12 év politikája arról szól, hogy a hatalom mindenestől ki akarja sajátítani a nemzetet
Ez a könyv, nem akar harci eszköz lenni. A történész egyik feladata, hogy minden korszakot elhelyezzen a nép és a nemzet történetében, és ebben a munkájában a kor valóságára és kihívásaira figyelve elemezzen és értékeljen.
Hát, mi más folyna itt ma, ha nem a totális hegemóniaháború?
Erről történészként annyit gondolok, hogy az a szemlélet, az a fogalom- és kategória-rendszer és az a hegemóniaelmélet, amelyet használok a nemzeti probléma feldolgozásához, alkalmazható a ’89 utáni időszakra is.
