Kína kiválóan ért a párhuzamos világ felépítéséhez. A téli olimpián hermetikusan elzárják egymástól az olimpikonokat és a kínai állampolgárokat, egészségügyi okokra hivatkozva. A kínai polgárokhoz nem jutnak el a negatív hírek az olimpiáról: nem hallottak Natalia Maliszewska lengyel rövidpályás gyorskorcsolyázó kálváriájáról, akivel szinte bűnözőként bántak a helyi hatóságok a pozitív tesztje miatt, és nem értesültek a finn jégkorongválogatott egyik tagjának hasonló tapasztalatairól sem. És persze arról sem esett szó Kínában, Magyarországon miként fogadták, hogy vitatható döntéssel elvették az aranyat Liu Shaolin Sándortól a férfi gyorskorcsolyázók 1000 méteres döntőjében.
Az eset után azt vártuk, sportcentrikus vezetőink felháborodva tiltakoznak legalább a közösségi oldalakon amiatt, hogy „megnyerették” a finálét a házigazda, „nagyhatalmi gőggel” megvert kínaiakkal. Elvégre miután a tavaly szeptemberi magyar-angol futballvilágbajnoki selejtezőn rasszista inzultusok érték az angolokat, amivel szemben Boris Johnson kormányfő is tiltakozott, Szijjártó Péter külügyminiszter nem bocsánatot kért, hanem egy videóval arra utalt: az angol szurkolók sem jobbak. Nem sokkal korábban a német rendőrségre fakadt ki, mert - persze alaptalanul - vegzálták a német-magyar Európa-bajnoki csoportmeccsen a végig nagyon korrektül szurkoló magyarokat. S ez csak két példa.
Nyilván semmi köze ehhez a sajátos kínai üzleteknek, a brutális áron beszerzett kínai lélegeztetőgépeknek, az időseknél hatástalan, elképesztő drágán vásárolt kínai Sinopharm vakcináknak, a túlárazott és talán sosem megtérülő Budapest-Belgrád vasútnak. A sportot imádó kormánypárti politikusoknak egyszerűen megjött az eszük, ráébredtek: ez csak sport, csak játék. És biztos nem „kettős mércéről” van szó, amit oly sokszor emlegetnek, amikor az Európai Bizottság a magyar kormány ellen lép fel.