Hat éve vonultak utcára a miskolci pedagógusok, hogy felhívják a figyelmet a közoktatásban uralkodó tarthatatlan helyzetre. A munkaerőhiányra, a túlterheltségre, a kifizetetlen túlórákra, a szabad oktatás hiányára, az elavult tananyagra, a folyamatosan romló kompetenciaeredményekre, az esztelen és értelmetlen központosításra és adminisztrációra, a hazug életpályamodellre. A tömegben rengeteg, a tanáraival szolidaritást vállaló diák tüntetett – jelentős részük azóta vélhetően már le is diplomázott.
Ősszel iskolába készülő lányom éppen egyidős a miskolci pedagógusdemonstrációval, amelynek évfordulójára emlékezve ismét sokan vonultak végig a hat éve bejárt útvonalon, hogy jelezzék: közel a végstádium. A kicsi szeptemberben lép majd bátyja nyomába, aki négy éve keveredett a magyar iskolarendszer útvesztőjébe, s egyelőre, bár a szülői machetével próbáljuk tisztítani a terepet, nem látni a kiutat a központosított, ráadásul pandémiával sújtott liánerdőből. Az állami kampánygépezet ugyan folyamatosan sikerpropagandát zakatol, a közoktatás problémái változatlanok. Kréta ugyan már akad minden osztályban, de a papírzsebkendőt, a vécé- és másolópapírt, a kézfertőtlenítőt még mindig a szülőktől gyűjtik össze, ahogyan a fénymásolás díját is elkérik minden félév elején, s a kisebb-nagyobb felújításokra is rendszeresen gyűjtenek. A tananyagot a pedagógusok is soknak tartják, a felsőbb utasításra választható tankönyvek nagy részét szemétnek, a digitális oktatáshoz pedig még ilyen nívójú segédanyag sem járt. Ahogyan a vírus miatt kieső kollégák helyettesítéséhez sincs felsőbb segítség, a tankerület a problémák megoldása helyett azok eltusolásán dolgozik, s közben hazudozik, fenyegetőzik, büntet. Akárcsak hat esztendeje.
A pedagógustársadalom hétfőn felpróbálta a kesztyűt, márciusig pedig be lehet gyakorolni az alapütéseket, csak sokat kell iskolázni.
Abban úgyis komoly gyakorlatuk van már.