Özönlenek a nyugtalanító hírek az orosz–ukrán határról, ahol Vlagyimir Putyin százezer katonája teljes készültségben várja a támadási parancsot. A nyugati szövetségesek fegyverszállítással próbálják elrettenteni Moszkvát az inváziótól. Biden elnök újabb amerikai csapatokat vezényelne a NATO keleti peremére, vélhetően Magyarországra is.
Egyelőre a nyomásgyakorlásé a főszerep, de éppen a kritikus lélektani tényezők – az arcvesztéstől és a nevetségessé válástól való félelem – miatt valószínűtlen, hogy a Kreml hátraarcot csinál, és serege dolgavégezetlenül visszakullog a laktanyákba. Közben a kibertérben új típusú hadviselés készülődik, titkosszolgálati hackerek próbálják megbénítani az ellenség létfontosságú számítógépes hálózatait. Zajlik a játékelméletben „gyáva nyúlként” ismert játszma: padlógázzal száguldanak egymás felé a vetélytársak, és egyelőre nem látszik, melyikük rántja félre a volánt a végzetes csattanás előtt.
A vírus vészcsengője
Ez az év is rosszul kezdődik! Dermedten figyeli az ukrajnai krízis fejleményeit a hírfogyasztó. Aggodalmainkat megerősítheti az a nemzetközi tudóscsoport is, amely évről évre megbecsüli, mikor üt az emberiség órája. Harmadik éve, 2020 óta nem mozdították a Végítélet órájának (Doomsday Clock) mutatóját: akárcsak tavaly és tavalyelőtt, csupán 100 másodpercünk maradt az összeomlásig.
A mindenkori óraállás azt hivatott szimbolizálni, mekkora a kockázata civilizációnk megsemmisülésének.
Rachel Bronson, a baljós prognózist közlő Atomtudósok Közlönyének (BAS) elnöke szerint a beragadt idő azt jelzi, hogy világunk helyzete változatlanul válságos. Jelentésük immár hagyományos, január végi közzétételekor a szakemberek utaltak arra, hogy pillanatnyilag csak ábránd a biztonság és stabilitás.
Persze korántsem egyedül a háború fenyegeti jövőnket. 2021 példátlan méretű természeti csapásai, a pusztító áradások, erdőtüzek, aszályok alapján a klímaváltozás sem riogatás, hanem kézzelfogható valóság. Mindez „csupán ízelítő abból, ami következik – mondta Raymond Pierrehumbert, az Oxfordi Egyetem fizikaprofesszora. – Sajnálatos módon az óra ketyeg, és az eddigi intézkedések közel sem elég hatékonyak ahhoz, hogy olyan mértékben csökkentsék a világgazdaság szén-dioxid-kibocsátását, amivel elkerülhető lenne a 2 Celsius-fokos felmelegedés.” A szakértők hisznek abban, hogy az ember mérsékelheti a saját maga által előidézett veszélyeket, de csak úgy, ha egyének és egész társadalmak készek globálisan áldozatokat hozni. Erre a hajlandóságra viszont, tesszük hozzá, semmiféle jel nem utal.
66 millió évvel ezelőtt óriási aszteroida csapódott be a mexikói Yucatán-félszigeten. Kihaltak a dinoszauruszok, az uralmat lassan az emlősök vették át. Egy újabb óriásmeteorit vélhetőleg az embert is eltüntetné a Föld színéről. A légkörbe jutó por eltakarná a napfényt, és aligha élnénk túl a lehűlés – az úgynevezett nukleáris tél – hatásait: a megugró UV-B sugárzást, a szárazságot és tűzvészeket, a tengerek savasodását és a víz oxigénhiányos állapotát. Ám az efféle természeti csapások ellen nem sokat tehetünk, így ezeket nem is veszik számításba a tudósok a Végítélet órájának állításakor.
Mindeközben nyakunkon a világjárvány sokadik hulláma. A szakemberek már tavalyi elemzésükben leszögezték, hogy a Covid–19 létében ugyan nem fenyegeti az emberiséget, de megszólaltatta a „történelmi vészcsengőt”. Arra figyelmeztet, hogy a kormányok és nemzetközi szervezetek felkészületlenek, képtelenek hatékonyan kezelni váratlan válsághelyzeteket. Egy következő, a mostaninál is pusztítóbb vírus okozhat olyan pandémiát, amely már valóban egzisztenciális kockázat lesz, akár a közeljövőben. Különösen aggasztó, hogy az új kommunikációs technológiák révén, a közösségi médiában a kórokozónál is ragályosabban terjednek a legelképesztőbb dezinformációk és tévhitek. Tömegek hajlamosak elhinni hajmeresztő hülyeségeket, ami durván akadályozza a védekezést. Az álhírek feltartóztathatatlan áradatából nagy bajok származhatnak.
Hirosima és a fizikusok
A Végítélet óráját a második világháború addig nem látott pusztítása után, főként Hirosima és Nagaszaki hatására „találták fel”, cseppet sem meglepő módon éppen atomfizikusok. Ám az előzmények még korábbra nyúlnak vissza. Albert Einstein és Szilárd Leó (képünkön) már a világégés előestéjén levelet írt Roosevelt amerikai elnöknek – miután konzultáltak két másik magyar származású tudóssal, Wigner Jenővel és Teller Edével is –, hogy figyelmeztessék a nukleáris láncreakció rettenetes erejére, és arra, hogy uránium és rádium felhasználásával szuperbombák készíthetők (1939). Kiemelték, hogy német kollégáik a Vilmos császárról elnevezett berlini kutatóintézetben már folytatnak ilyen kísérleteket.
A levélnek kulcsszerepe volt a Manhattan projekt elindításában.
Néhány tudós akkor attól félt, hogy a világvége bekövetkezhet véletlenül és azonnal, akár egyetlen kísérlet miatt is, ha a példátlan erejű robbanás lángra lobbantja a Föld légkörét. Ez is benne volt a pakliban, amikor – dacolva a kockázattal – végrehajtották a legelső kísérleti robbantást, a Trinity (Szentháromság) fedőnevű tesztet, 1945. július 16-án, hajnali 5 óra 29 perckor, Új-Mexikóban. Baljós volt a helyszínül szolgáló sivatag neve is: a Jornada del Muerto spanyolul annyit tesz, „a halott utazása”. A katasztrófa szerencsére nem következett be, ám az bebizonyosodott, hogy a felszabaduló energia pokoli hőmérsékletet idéz elő. Az ezzel járó pusztítás mértékét pedig csak az augusztusi éles bevetések után tették láthatóvá a két japán város üszkös romjai.
A bombát építő, de az infernótól visszariadó fizikusokhoz jogtudósok, filozófusok, politológusok is csatlakoztak a Chicagói Egyetemen. Fellépésük „figyelemre méltóan sikeresnek bizonyult”, írja Simon J. Beard cambridge-i kutató, akinek szakterülete a kockázatelemzés. Szerinte nekik köszönhető a „nukleáris tabu”, amely megértette a közvéleménnyel, hogy az atombomba erkölcstelen. E stigmának döntő szerepe lehetett abban is, hogy az Egyesült Államok nem vetett be atomfegyvert a koreai háborúban (1950–53), noha a hadvezetés önszántából aligha tanúsított volna ilyen önmérsékletet. A tudósok felelősségét boncolgatja Friedrich Dürrenmatt világhírű drámája, A fizikusok (1961), amelynek szereplői az őrültekházában keresnek menedéket, mert felfedezéseik következményeiért nem vállalhatnak felelősséget.
A derű 17 perce
A gyorsan fokozódó hidegháborús téboly közepén tette ki címlapjára az órát az Atomtudósok Közlönye. Kennette Benedict korábbi igazgató szerint céljuk az volt, hogy „figyelmeztessék a közvéleményt, mennyire közel vagyunk világunk elpusztításához azokkal a veszélyes technológiákkal, amelyeket mi magunk állítunk elő (…), ha túl akarunk élni ezen a bolygón”.
A vizuális ábrázolás, a végórához közelítő nagymutató, amely szemléletessé teszi az összeomlás rémületes közelségét, Martyl Langsdorf (1917–2013) grafikusnő ötlete és alkotása. Kiinduló állapotában 7 percre állt az éjféltől (1947). Elég ijesztően festett, de csak a legborúlátóbbak gondolhatták, hogy lesz az még sokkalta közelebb is, és hetvenöt év elteltével másodpercekben mérjük majd az időt az armageddonig.
Drámaian növelte a harmadik, nukleáris világháború kockázatát, hogy rövidesen az amerikaiak új fő ellenségének, a Szovjetuniónak is lett atomfegyvere. 1949 nyarán Kazahsztánban hajtották végre az RDS–1 kódnevű tesztet. Oroszul úgy nevezték: Pervaja molnija (Első villám), Nyugaton a Sztálin keresztnevére utaló Joe–1 „becenevet” kapta. Plutóniumbomba volt, hasonló elven működött, mint a Nagaszakit felperzselő Fat man (Kövér ember). Ennek hatására a jelképes óramutató mínusz 3 percre ugrott előre, majd hamarosan tovább, kettőre (1953). Ez volt az egész XX. században a legrosszabb pozíciója, amelyet még a kubai rakétaválság (1962) idején sem ért el újra, akkor – kissé meglepő módon – megint „csak” hetet mutatott.
A másik szélső értékét, a legkedvezőbbet a hidegháború lezárultával érte el. Az általános fellélegzés hangulatában 17 percre állították vissza, ami annyira nem volt félelmetes, hogy a grafikát le is vették a közlöny címlapjáról (1991). Ám a hirtelen jött derűlátás igencsak elhamarkodottnak bizonyult. Azóta, három évtized alatt szinte (egyetlen apró kivétellel) folyamatosan romlik a prognózis. Az ezredfordulón 9, egy évtizeddel ezelőtt 5 percre állították előre a nagymutatót. És csak ezután következett a Krím orosz megszállása, Donald Trump ámokfutása és az észak-koreai diktatúra őrülten hivalkodó erőfitogtatása. A fokozódó aggodalmat tovább táplálta, hogy a klímakatasztrófa elvont fenyegetésből érzékelhető realitássá változott. Ma már erősen kétséges, hogy fajunk megéri-e a század végét. Mégsem ajánljuk az olvasónak, hogy nagyobb tétben fogadjon a végítéletre, mert ha bejönne is – ugyan ki fizetné ki a nyereményt?
