József Attila 1937 májusában írta „Hazám” című remekművét, amiben a hon akkori viszonyait talán leghűbben ezek a legtöbbször idézett sorok festik le: „Fortélyos félelem igazgat minket s nem csalóka remény”. A vers záró sorai arra utalnak, hogy a költő abban bízott, több mint nyolc évtized múltán a felidézett kép csak rossz emlékű történelem lesz. Nem biztos, hogy jól látta a jövendőt.
Hogy mindez miről jutott eszembe? Még a múlt év őszén írt cikkemben („Van más megoldás” Népszava, 2021. október 13.) vázoltam egy javaslatot arra vonatkozóan, hogy ha a választásokon a jelenlegi ellenzék győzne ugyan, de nem szerezné meg a szavazatok kétharmadát, akkor az országos népszavazás lenne az az eszköz, amivel le lehetne bontani az új kormányzat útjában álló, Fidesz által tudatosan felépített alkotmányos (pardon alaptörvényes) és személyi akadályokat. Az azóta eltelt időszakban is szaporodott azoknak az elméleteknek a száma, amelyeknek a célkeresztjében ugyanennek a problémának a megoldása áll (én eddig ötig jutottam az eltérő alapokon álló megfontolások számbavételében). Ezen elméletek elemzése nem ennek a cikknek a feladata. Viszont azt gondoltam, „a puding próbája az evés”, ezért a tettek mezejére lépve néhány lényeges kérdésre vonatkozóan elindítottam a népszavazási kezdeményezést.
Az országos népszavazás kezdeményezéséhez a törvény minimum húsz, maximum harminc támogató személy adatainak és aláírásának csatolását követeli meg. Mivel nyugdíjasként nem éppen rólam mintázták a társasági ember archetípusát, a támogató aláírások hozzátartozóm és barátaim áldozatos munkáját dicsérik. És ők számoltak be arról is, ami ennek a cikknek a megírására bírt.
Ők kivétel nélkül olyanok, akik úgy gondolták, hogy „van vesztenivalójuk”. Cégtulajdonosok, más, a NER-rel ilyen-olyan függőségi viszonyban lévők. Szemük előtt nem is titkoltan soron kívüli adóhatósági ellenőrzés, pályázatok elbukása, megrendelések elmaradása, előmeneteli lehetőségtől elesés és hasonlók lebegtek. A baj nem velük van, szempontjaik nagyon is érthetőek. Sőt lehet, hogy félelmeik alaptalanok. A baj azzal a rendszerrel van, amelyikben az ilyen félelmek – okkal vagy anélkül – egyáltalán felmerülhetnek.
A támogató aláírások persze így is összejöttek és a négy kérdéses népszavazási kezdeményezést a Nemzeti Választási Iroda befogadta. Most már az érdemi vizsgálatot végző Nemzeti Választási Bizottságon van a sor.
A rendszerváltást követően egyként örült az ország annak, hogy magunk mögött hagytuk a „fekete autók és bőrkabátos emberek” korát. Fekete autók már valóban nem jönnek, de az egypártrendszer sok egyéb torz módszere bizony szépen visszaszivárgott mindennapjainkba. A párthűség ismét kulcsként szolgál a közbeszerzések és koncessziók elnyeréséhez, a kulturális pozíciókhoz és támogatásokhoz, a közmédia és a médiatúlsúly uralásához, a kuratóriumi tagságokhoz, az önkormányzatok sikerességéhez, és még sorolhatnánk. Úgyhogy nem lehet csodálkozni azon, ha az emberekben felébrednek a régi, rossz reflexek.
Kevesen gondolnak rá, hogy a de facto egypártrendszer dicstelen hagyományai nem a szovjet megszállással kezdődtek jobb sorsra érdemes hazánkban. Horthy kormányzósága idején, 1922-től a nyilas hatalomátvételig a mindenkori kormányzó pártnak – egy választás kivételével – végig kétharmadot meghaladó felhatalmazása volt. Ebben nyilvánvaló szerepe volt annak, hogy 1922-ben a titkos választások helyett – Budapest és tizenkét más város kivételével – visszaállították a „nyílt” szavazást azzal az álságos indokkal, hogy „a magyar néplélektől idegen a titkolódzás”. Szerencsére itt még nem tartunk, bár az ezen időszak iránti nosztalgia lépten-nyomon tetten érhető a NER berkeiben. Azért persze haladunk: a választási szabályok legutóbbi módosításával már lehetővé vált a fülke magányában a szavazólap korábban tiltott lefényképezése. Érthető: valamivel csak meg kell jelenni a pénztárnál, de egy ilyen kép később is jó lehet bármire…
József Attila erről így írt a bevezetőben idézett versében: „hisz „nyíltan” dönt, ki ezer éve/magával kötve mint a kéve/sunyít vagy parancsot követ”….