Vagy tucatnyiszor vették őrizetbe, mert az ifjú szépség megsértette a törvényt – azt, amelyik eltiltotta a nőket a labdarúgástól Brazíliában. Régi jogszabály volt, már a maga idejében is esztelen, de kapóra jött a rendőröknek, ha lányokat láttak focizni, és kedvük szottyant bevinni valamelyiküket az őrszobára. Léa Campos (1945–) azonban megszállottan szerette ezt a játékot, nem hagyta annyiban.
Kiskorától együtt rugdosta a labdát a fiúkkal. Persze nem igazi bőrt, hanem a harisnyákból, zoknikból házilag készített rongylabdát, de hát abban a nyomorban öröm volt úgy is. Hiába próbálták lebeszélni a tanárai, mondván, a futball nem lányoknak való. Szülei inkább szépségversenyekre küldték; meg is választották a város, a karnevál, az egyetem szépévé.
Huszonkét évesen határozta el: ha már nem focizhat, játékvezető lesz. Elvégezte a nyolchónapos tanfolyamot, gond nélkül le is vizsgázott a szabálykönyvből. Csakhogy az engedélyt megtagadta tőle a szövetség. Csalódottságában jogászokhoz fordult, ám azok hiába vezették le, hogy az ominózus tilalom a bíráskodásra nem vonatkozik. A patriarchák a törvény fölött álltak.
A szövetség legfőbb ura, João Havelange (1916–2016) – akit nem sokkal később a FIFA elnökének választottak – ádázul ellenállt. „Először azt mondta, a nők testileg alkalmatlanok arra, hogy férfimérkőzést vezessenek. Azután meg azt, hogy a menstruáció nehezítené a dolgomat. Ragaszkodott ahhoz, hogy nők nem fognak bíráskodni, amíg ő a főnök”, meséli Léa.
Havelange volt a főnök, de létezett nála hatalmasabb is: Emílio Médici tábornok. A katonai junta vezetője Belo Horizonte-i látogatásán hajlandó volt fogadni Campos kisasszonyt, aki a hadsereg szépeként kért tőle kihallgatást. Három percet kapott. „Mondanom se kell, féltem. Diktatúrában éltünk, én pedig ellenszegültem a rendszernek. Megfordult a fejemben, hogy letartóztatnak, vagy eltűnök.”
Ám a vakmerőség szerencsét hozott. A diktátor – elnyomás ide, terror oda – szeretett jóságosnak látszani. Megtetszett neki az egzotikus ötlet. Úgy érezhette, a csinos bíró növelné a meccsek vonzerejét, a foci pedig hangulatjavító a népnek. Ajánlólevelet küldött, mire Havelange nyomban hátraarcot csinált, és további akadékoskodás nélkül megadta az engedélyt (1971). Még dicsekedett is „a világ első női játékvezetőjével”.
Valójában Léát megelőzte a svéd Ingrid Holmgren és a török Drahşan Arda, Ausztriában pedig már a második világháború előtt is bíráskodott Edith Klinger. A lényeg, hogy végül mégiscsak fújhatott a brazil lány. Nem mindig volt könnyű dolga. Egy klubelnök pisztollyal fenyegette meg, másszor a kiállított játékos nem volt hajlandó elhagyni a pályát. Ám a szurkolók megtanulták tisztelni, nem gyalázták többet, mint a férfi kollégákat.
Persze hol vannak már azok az idők? Manapság nő dirigál mérkőzéseket a Bajnokok Ligájában is. Az meg pláne abszurd, hogy egy állami vezető önkényesen, hatalmi szóval belekontárkodjon a labdarúgás ügyeibe, de tessék elhinni: fél évszázada, a világ végén még ilyesmi is megeshetett.