Meglepő fordulatok – röviden így jellemezhető a vasárnap véget ért 2022-es Sundance Filmfesztivál. A sokaknak kellemetlen tényállás az volt, hogy Észak-Amerika legfontosabb mozgóképes versenye a koronavírus omikron variánsa miatt csak online rendezték meg, így zsinórban másodszor is elmaradt a mustra. Igaz, mivel volt a digitális fesztiválozás terén tapasztalata a Utah-i szervezőknek, a rendezvény olajozottan zajlott le, a premierek előtt az alkotókat bemutatták a Zoom-on keresztül és a végén pedig voltak közönségtalálkozók is, melyeken lehetett kérdezni, „bárhol is voltunk a világon”. Természetesen idén sem maradhatott el, hogy egy-két filmre „elfogyott” a jegy, hogy érezhessük, milyen bosszantó is, amikor az analóg világban megtelik egy terem és nincs jegyünk… Ám a legizgalmasabb változás az volt, hogy a Sundance szelekciója politikusabb volt, mint valaha. Persze, tengerentúli rendezvény terén a politikai korrektség eddig is az élen járt, csakúgy, mint a korábbi években az Egyesült Államok béli témák most is erősen jelen voltak a művekben, de azért idén előhúztak egy olyan alkotást, ami igen nagyot szólt: a Navalnij című amerikai dokumentumfilmet. A mű a szakmai zsűriktől ugyan nem kapott díjat, ám a közönségszavazatok alapján megkapta a dokumentumfilmes közönségdíjat és a fesztiál kedvence elismerést. Utóbbi magyarul azt jelenti, hogy Daniel Roher rendezte mű több közönségszavazatot kapott, mint az összes többi kategóriában futó film, beleért a fikciós egészestés játékfilmeket. Beszédes, hogy 2022-ben egy dokumentumfilm képes volt „tarolni”.
De mire is fókuszál a film? Alekszej Anatoljevics Navalnijt, Putyin legnagyobb liberális riválisát a Nagyfőnök parancsára megmérgezik szibériai elnökjelölti rallija során. A Moszkvába levő hazaúton lesz rosszul, a gép kényszerleszállást hajt végre, s így egy állami kórházba kerül, ahol igyekeznek minden árulkodó nyomot eltüntetni, és talán még a másvilágra is még biztosabban átküldeni a putyini rendszer persona non grátáját. Végül azonban német nyomásra átszállítják Navalnijt egy bajor kórházba, majd egy fekete-erdei faluban marad rekreálódni pár hónap erejéig. Eddig sokak számára ismerős lehet a történet, de azt, hogy Navalnij mit is csinál lábadozása alatt, tehát, hogy családjával, egyik legjobb emberével és egy Bécsbe emigrált bolgár számítógépes nerd magándetektívvel hogyan leplezi le a gonoszságban inkább, mint intelligenciában erős titkos ügynöki csapatot, akiknek az elsődleges feladata lett volna az ő likvidálása, igazából először ez a film mutatja be. Meghökkentő pillanatoknak leszünk tanúi, miközben egyre inkább politikai thrillerbe vált át a dokumentarista alkotás. Navalnij ugyanis fejébe vette, hogy hazatér rekreációs száműzetéséből Moszkvába. A 2021-es legendás hazatéréssel és annak következményeivel ér véget a film, olyan drámai feszültséget keltve az egyszeri nézőben, hogy az egy pillanatra sem tudja levenni a vászonról, vagyis a képernyőről a szemét.
Ami a játékfilmes mezőnyt illeti, idén nem volt olyan kiemelkedő mű, mint tavaly a magyar származású Sian Heder rendezte CODA (mely most az egyik nagy Oscar esélyes és az Apple+ streaming csatoránál lehet hazánkban is megnézni), inkább sok érdekes mű versenyzett az elismerésekért. Azon persze sokan csodálkoztak, hogy a Nanny (Dadus) című dráma lett a fődíjas az amerikai filmek versenyében. A mű cselekménye: amerikai jómódú házaspár kislányára vigyáz a szenegáli bevándorló Aisha, ő tűnik a tökéletes au pairnek. Célja minél többet dolgozni, hogy fiát maga után tudja hozni az amerikai álomba. Az agilis szülők számára azonban nem prioritás, hogy időben kifizessék ők, és mindeközben emberileg sem a legjobb a viszonyuk. Sajnos a késlekedő fizetésen a fiú élete múlik, és Aisha vigasztalhatatlansága. A film sajátos tempója és szimbolikája, a víz motívumának kiemelt szerepe az afrikai kultúrában gyökerezik, és Aisha New York-i új afrikai barátai is ezt erősítik, mindez nem véletlen, hiszen a rendezőnő, Nikyatu Jusu maga is a nyugat-afrikai Sierra Leonéből, és az ismert, hazai úton halad előre a filmkészítésben, ami nekünk európaiaknak olykor néha kicsit szervezetlennek és céltalannak tűnhet, de végül a téma ugyanúgy hazatalál. Illetve egy biztos, Michelle Monaghannak, aki a film húzóneve lehetne, biztosan nem ez lett élete legjobb alakítása. De a film, ennek ellenére delikét darab.
Az érdekes elismerés ritka esete, amikor egy alkotás teljes szereplőgárdája kap „egyetemes” díjat - ez történt a 892 színészeivel. John Boyega alakítja Brian Easley egykori amerikai kommandóst, aki 2017-ben besétált egy atlantai külvárosi bankba és közölte, hogy a táskájában egy bomba van. Elengedett mindenkit, csupán két alkalmazottat tartott ott, akiknek megígérte, hogy ők is elmehetnek, ha esetleg robbantana. Mindezeken túl közölte, hogy nem akarja kirabolni a bankot, csak azt a pénzt kéri, amivel az amerikai kormány által garantált, a veteránoknak járó 892 dollárját kéri, melyet nem kapott meg az illetékes úgynevezett VA irodától. Ennyire abszurd történet akkor hiszünk el, ha igaz – jelen esetben is ezzel van dolgunk. A sajtó annak idején tudósított arról, hogy a rendőrök miért lőtték le indokolatlanul Easley-t. Az elsőfilmes Abi Damaris Corbin nem esett abba a hibába, mint Ryan Coogler a Fruitvale Station – A megálló esetében, nem akarja szentté magasztosítani a protagonistáját. Ízléssel, megfontolt drámaisággal mesél el egy nagyon megrázó történetet az emberi élet eseti értéktelenségéről. Boyega pedig még sosem volt ennyire jó. Meg persze a teljes gárda…
Ha már a meglepetések erejét hoztuk fel a Sundance kapcsán, furcsa volt, hogy fesztiválon eddig nem tapasztalt mennyiségben voltak olyan szerzői filmek, melyek a horror műfaját is „belekeverték” a képletbe – bizonyos szinten a fődíjas Nanny is ezt tette. Ennek a folyamatnak a felelőse minden bizonnyal Jordan Peele 2017-es ünnepelt filmje, a Tűnj el! mely megmutatta, hogy a horror igenis lehet művészi és társadalmi szempontból érzékeny és kritikus mű. Sajnos a Sundance-es idén inkább csak az eladhatóság jegyében dobták be a suspense-t, de, ugy a kivétel erősíti a szabályt. Riley Stearns harmadik egészestés műve sztorijában hozza azt meglepetést, melyet a legtöbben effektekkel igyekeztek elérni. A Dual (Dupla) című sci-fi egy olyan utópiát mutat be, ahol lehetséges másolatot készteni magunkról, már abban az esetben, ha haldoklunk. Az orvosok pedig ezt a hírt közlik Sarah-val (Karen Gillan), így, hogy az anyja és a szerelme ne bánkódjon, meg is rendeli a cseremásolatot. Ám a gépezetbe hiba kerül, kisül, hogy Sarah mégsem haldoklik, így kéri a Sarah másolatának a „megszűntetését”. Igen ám, de a másolat azóta anyuka kedvence, elcsábította Sarah barátját is és kéri, hogy ő maradhasson életben az eredeti helyett. A megoldás egy életre-halálra szóló párbaj pontosan egy évre rá. A Dual tipikus darabja a jól sikerült független filmnek. Bár látszik rajta, hogy no budget produkció, annyi ötlet van benne, hogy nem is tűnik fel és még a mondanivalója is ad nem kevés gondolkodásra okot.
