Bevált az összes támogatási forma a családoknál, ezért április után, ha a Fidesz megnyeri a választást, a kormány meghosszabbítja, sőt kiegészíti és fel is erősíti a családtámogatásokat – mondta Orbán Viktor a Facebook-oldalára feltöltött kampányvideójában, melyben egy háromgyerekes kónyi családhoz látogatott el dicshimnuszt zengeni a falusi csokról. Persze nem maradhatott el a megszokott kézcsók a ház asszonyának, s a parola a gyerekekkel sem.
Ahogyan az is várható volt: ha már az elmúlt négy évben a kormány családtámogatási politikája folyt a csapból, de legalábbis a kormányhű médiából – mennyiségileg a kettő lassan ugyanaz… –, akkor a kampányban is kiemelt szerep jut majd a témának. Jönnek majd a boldog anyák, elégedett családapák, csokoládét majszoló gyerekek, megszólalnak majd az álcivil családi szervezetek, a kormánykreálta „kutatóintézetek” szakértői. Akik megannyi adatot citálnak majd az elnyert forintszázmilliárdokról, az új otthonok százezreiről, a gyerekvállalási kedv növekedéséről, persze úgy tálalva mindent, mintha az Battonyától Nemesmedvesig minden magyar családot pénzeső áztatna.
Járni jár, de nem jut – mondta a cigányprímás a brácsásnak, aki az esti bevételből rá eső rész felől érdeklődött. A kormány ezzel szemben a jutni jut, de nem jár elvet vallja: a családtámogatási rendszer elemei csak a társadalom egy szűk rétege számára elérhetők, a középosztály és a gazdagok életét könnyítik-komfortosítják, a leginkább rászorulóknak viszont a kedvezményes tízmilliók, melyek nekik valóban életminőség-változást jelentenének, csak hamis ígéretek.
A ragacsos propagandamáz alatt ugyanis kőkemény feltételrendszer bújik meg, olyan anyagi és szociális kitételekkel, melyeknek a honi famíliák többsége képtelen megfelelni. Ők azok, akiknek a családi adókedvezmény, az adójóváírás, a visszajáró szja, az energiahatékonysági vagy autóvásárlási támogatás, de akár a csok vagy a falusi csok éppen annyit ér, mint halottnak a csók. A munkanélkülieket, a közmunkából vagy minimálbérből élők tömegeit, a leszakadó falvak szélén életveszélyes viskókban nyomorgókat, a periférián tengődőket a kormány ugyanis nem akarja látni, nekik csak krumplit és száraztésztát szán, s délibábot hazudik.
Pedig sokszor nem is a pénz, hanem a szándék, s főként az empátia hiányzik, hogy egy-egy kisebb csoport életét megkönnyítsék. Hiszen az államadóssági csúcsig járatott pénzszórásba simán beleférne az az összeg, amiért egy valamirevaló NER-kegyenc már le sem hajol, ám amivel az olyan, önhibájukon kívül nehéz helyzetben lévőket meg lehetne segíteni, mint például a teljes állás mellett egy életen át súlyosan sérült gyermekeiket nevelő, ma már nyugdíjas szülők. Mert akik aktív korukban a relatíve könnyebb utat – négyórás állást – választották, azoknak minden hónapban érkezik a kiegészítő pénz, akik viszont vállalták évtizedeken át a 8 órás munkát, azoktól azzal az indokkal tagadja meg a kormány az állami támogatást, hogy ott a nyugdíjuk, elégedjenek meg a járandóságukkal.
Besoroltattak a sok millió brácsás közé.