Mi van veled, Németország? – kérdezi sok uniós tagállam az ukrajnai válság idején. Hiába volt ugyanis kormányváltás Berlinben a 2021. szeptember 26-i Bundstag-választás nyomán, és távozott a hatalomból 16 év után a Moszkvával mindig pragmatikus kapcsolatokra törekvő Angela Merkel, az irányvonal mintha semmit sem változott volna a szociáldemokrata-zöld-liberális kormány hivatalba lépésével.
Pedig a kormányprogram, illetve Annalena Baerbock külügyminiszter is határozottabb fellépést ígért akár Kínával, akár Oroszországgal szemben, de ennek egyelőre sok jelét nem látjuk, amint annak sem, hogy Berlin hajlandó lenne feláldozni az Északi Áramlat-2 gázvezetéket csak azért, hogy komolyabb nyomás alá helyezze Vlagyimir Putyin elnököt a húzódó válságban. Németország azt is kizárja, hogy fegyverekkel segítse Ukrajnát. Pedig Robert Habeck gazdasági- és éghajlatvédelmi miniszter még néhány hónappal a szeptemberi parlamenti választás előtt úgy vélte, olyan fegyvereket kell biztosítani Ukrajna számára, amelyek elősegítik a védekezését, de a kijelentéséből nagy botrány kerekedett.
Olaf Scholz láthatóan nem kíván szakítani a pragmatikus megközelítéssel. Az előző német kancellár volt talán az egyedüli, akit Vlagyimir Putyin az uniós vezetők közül valóban egyenrangú tárgyalópartnernek tekintett, ami nem is csoda, hiszen Merkel az NDK-ban nőtt fel, mindig is érdekelte az orosz kultúra és irodalom, s remekül beszéli a nyelvet, Putyin pedig a KGB tagjaként az NDK-ban teljesített szolgálatot, s tud németül, ismeri a helyi viszonyokat. Kapcsolatuk azonban megromlott a Navalnij-ügy után. Az orosz elnök valóságos árulásként fogta fel Merkel részéről, hogy Berlin gyógykezelést biztosított az orosz ellenzéki vezető számára.
Scholz ugyan nem beszéli az oroszul, mégis mintha Putyin megértésére törekedne. Németország Oroszországgal kapcsolatos politikájára oly jellemző volt Kay-Achim Schönbach, a német haditengerészet parancsnokának kijelentése, aki úgy vélte, Ukrajna ár sosem szerzi vissza a Krímet és nonszensznek nevezte, hogy Oroszország ukrán területeket akarna kisajátítani. Bár talán több német politikus is így vélekedik a jelenlegi német kormányban, vagyis kimondta azt, amit többen gondolnak, de leváltotta őt a védelmi minisztérium, hiszen megnyilatkozása igen kínos Ukrajnával szemben.
Nem csak Merkelt fűzte ellentmondásos viszony Oroszországhoz, hanem a német szociáldemokratákat, s magát Scholzot is. A hivatalban lévő kancellár bizonyos szempontból a nagy SPD-s előd, Williy Brandt szellemi örökösének tartja magát, aki elsőként a nyugatnémet kancellárok közül komolyabb gesztusokat tett a vasfüggöny mögötti államoknak. Brandt, a fallal elszigetelt Nyugat-Berlin polgármestereként az „új keleti politika” fő képviselője lett. Ennek természetesen megvolt a maga német logikája, hiszen az NSZK és NDK közeledését szolgálta, de követte a kubai rakétaválság utáni globális enyhülési tendenciát is. Ekkor a „változás a közeledés révén” volt az NSZK mottója.
Bár a német SPD-nél mindig igyekeztek távolságot tartani a Szovjetuniótól, létezett egyfajta kulturális közelség, a szociáldemokratáknál elvtársaknak hívták egymást a tagok, állítólag Merkelt ez annyira zavarta, hogy emiatt nem az SPD-t választotta a fal leomlása után.
Már a Szovjetunió felbomlása után Berlin úgy vélte, nem biztos, hogy jó vége lesz annak, ami Oroszországban kapitalizmus címszó alatt zajlik. Nem is lett. De Putyin hatalomra kerülése, majd tekintélyelvű intézkedései ellenére sem fordult a német közhangulat a Kreml ellen, pontosabban a keletnémet régióban mindig sokkal megengedőbben tekintettek Moszkvára.
Másrészt a németekben még mindig él egyfajta kimondatlan történelmi bűntudat a második világháború miatt, nem csak a zsidókkal, illetve más kisebbségekkel, hanem az oroszokkal szemben is. Harmadrészt Németország máig hálás Mihail Gorbacsov „ajándékáért”, hiszen egykor a szovjet pártfőtitkár nem állt a német egység útjába. És akad még egy ok: Berlinben a világháború óta nagyon tartanak mindenfajta fegyveres konfliktustól. Nem véletlen, hogy sokáig német katonák nem vettek részt külföldi béketeremtő missziókban és az sem, hogy Németország elutasította az iraki háborúban való részvételt.
Gerhard Schröder egykori szociáldemokrata kancellárt távolról sem zavarta, hogy Oroszországban folyamatosan sorvasztották el a független médiumokat, Putyinnal baráti viszonyt ápolt, s neki köszönhette zsíros állását a Gazpromnál.
Németország még mintha nem szembesült volna azzal, hogy Oroszországgal ma már nem lehet egyezkedni. Putyin mostani határozott fellépését, Európa destabilizálására irányuló törekvését részint az magyarázza, hogy abból indul ki: bármilyen kormány legyen hatalmon Berlinben, az tétovázni kezd, ha komolyra fordulna egy az Oroszországgal szembeni közös európai fellépés. Ezért Putyin mintha azt hinné magáról, hogy legyőzhetetlen, elvégre a Krím annexiója után sem kapott különösebb feddést Berlintől, bár kétségtelen, akkoriban is egyedül Merkel tudott vele szót érteni.
Ugyanakkor Németországban is kezd egyre inkább a hangulat Oroszország ellen fordulni. Amint Timothy Snyder történész írta, Putyin az elveszett nagyság fantáziájába kapaszkodik, és politikai álmokban veszett el: „Álmok, amelyeket senki sem tud valóra váltani” – írja a szerző. Putyint, aki hatalmát a titkosszolgálatra építi, nem tekintheti partnernek a szociáldemokraták által irányított kormány, mutatott rá a Süddeutsche Zeitung: „Meg kell fenyegetnie őt mindennel, ami a katonai konfrontáción túl lehetséges. Ezt már ma meg kell tenni és a lehető leghatározottabban” – követelte a lap.
