Jioe Biden amerikai elnök a múlt héten – az Ukrajnáról folytatott sikertelen tárgyalások után - azt mondta: az orosz elnök maga sem tudja, mit tervez. Ha így volna, az is katasztrófa lenne, de az elnök alighanem téved: Putyin nagyon is tudja, mit csinál. S hogy ezt mások is tudják, arra bizonyíték az a példátlan háborús felvonulás, amely a térségben – a balti államoktól a Krímig – tapasztalható.
Fokozatosan tudatosult Putyinban, hogy ha marad a stabil és kiszámítható pályán, amit Biden felvázolt, akkor ő lesz a vesztes – mondta minderről Pavel Baev, az oslói Peace Research Institute professzora. „Valamit tenni kellett, ezért belevágott az eszkalációba”.
A professzor látja a valóságot: a világ – a kubai rakétaválságot leszámítva – 1945 óta nem állt annyira közel a totális háborúhoz, mint most. Valamit azért Lavrov orosz külügyminiszter is tudhat, mert „őszintének” nevezte a Blinken amerikai külügyminiszterrel folytatott genfi tárgyalásait, de hozzátette: „Nem tudom megmondani, hogy jó úton járunk-e vagy sem”.
A jó út reménye túl kevés. Baevnek lehet igaza: „ami az elmúlt néhány hétben orosz oldalon történik, az nem igazán diplomácia. Ez a blöff, a zsarolás és a háborúskodás kombinációja”. De ha böff is, egyetlen mozdulatra vagyunk attól, hogy olyan valósággá váljék, amelybe Európa és a világ is belekeveredhet. Európa a NATO, a Távol-Kelet pedig Tajvan miatt. Emlékszünk Hitler gdanski vagy „szudéta-német érveire”, a Tonkini-öböl „incidensére”: az orosz kormány „nem tűr el támadást Ukrajna és a Nyugat részéről a Donyec-medence ellen” - mondja Konsztantyin Gavrilov, a bécsi biztonsági és fegyverzetellenőrzési tárgyalásokon részt vevő orosz küldöttség vezetője. Ehhez képest szinte komikus Kay-Achim Schönbachnak, a német haditengerészet parancsnokának esete, aki azért volt kénytelen lemondani, mert indiai látogatásán arról beszélt: „Oroszország, még ha nem is demokrácia, a mi partnerünk, (…) s ez valószínűleg távol tartja Oroszországot Kínától". Egyébként pedig ”a Krím félszigetet Ukrajna már soha nem fogja visszaszerezni". Schönbach csak jelezte az európai demokráciák tehetetlenségét.
A geopolitikai helyzet több mint bizonytalan, a robbanás határára csúszott. A nyugati demokráciák a tehetetlenségbe lavírozták önmagukat, nagy eséllyel képtelenek túllépni a XX. századi módszereken, hogy megvédjék magukat az autoriter fenyegetettségtől. Sőt, Putyin Oroszországa teljesíthetetlen követelésekkel – a NATO kelet-európai kivonulásával – állt elő, pedig minden ország szuverén joga a szabad csatlakozás bármely közösséghez, Moszkva pedig kiterjesztett érdekszféráját „hitelesíttetné”.
A világ újrafelosztása javában folyik. Kínának nem sürgős; az oroszok gazdasága még elég erős a robbantásra, az energia-zsarolásra, de gyenge a békés fejlődéshez; a Nyugat téblábol. Közben a magyar külügyminiszter az Unió fenyegetésével, a kormányfő meg disznópörzsöléssel múlatja az időt. Pedig mind sürgetőbb, hogy eldöntsék: hol áll Magyarország? Lassan szó szerint az ország sorsa lesz a tét a választáson.