Azt a kevésnél is kevesebbet, amit a matematikáról (nem) tudok, azt Reuben Hersh letaglózóan zseniális munkájából, A matematika természete című könyvből tudom, pontosabban nem tudom – én ugyanis diszkalkuliás vagyok, emiatt a mások számára legalapvetőbb és legegyszerűbb matematikai műveletek számomra megoldhatatlanok. Fehér folt van az agyamban azon a területen, amely területen a matematikusoknak agysejtjeik vannak.
Ez a Reuben Hersh nevű amerikai matematikus viszont mintha kizárólag nekem írta volna meg a fenti munkáját: kivételes érzéke volt hozzá, hogy elvont fogalmakat tudjon elmagyarázni olyan embereknek, akik még a „négyzetre emelést” sem értik. Én sem értettem sokáig, pontosabban szólva elvégeztem ugyan a „négyzetre emelés” műveletét, de közben úgy éreztem magam, mintha légüres térben lebegne az agyam: sem elképzelni, sem elgondolni, sem megérteni, sem felfogni nem voltam képes azt, hogy a „négyzetre emelésben” mit jelentenek a „négyzet” és az „emelés” szavak.
Valószínűleg magával a fogalommal adódott problémám, a „négyzetre emelés” kifejezés ugyanis nem pontos és nem kifejező: hiszen amikor „négyzetre emelünk”, akkor valójában egy geometriai síkban történik meg a szorzás egy négyzet elemeinek összeadásával. Ezt egészen addig nem értettem, míg Reuben Hersh el nem magyarázta azt, amit annak idején a matektanárok elmulasztottak nekünk elmagyarázni: tessék öt pöttyöt egymás mellé rajzolni, majd tessék öt pöttyöt az első sor alá rajzolni, még öt pöttyöt a második sor alá, és így tovább, míg nem kapunk egy olyan négyzetet, amelynek mind az öt sorában öt pötty van. Ha ebben a pöttyös négyzetben a pöttyöket megszámoljuk, akkor az eredmény 25 lesz, ami nem más, mint öt a négyzeten.
Na, ez volt az a fogalom, amit nem értettem. Nem fogta fel az agyam. Ez a bizonyos öt hogyan kerül bele egy négyzetbe, s ha már belekerült, akkor mitől emelkedik fel?! De Reuben Hersh útmutatásai alapján lerajzoltam a négyzetet, s megértettem, hogy a „négyzetre emelés” kifejezés helyett a diszkalkuliások számára más kifejezést kellene használni, valami kifejezőbbet, például valami olyasmit, hogy „négyzet alakú összeadás”. A matektanárokat azonban nem érdekelte, hogy én ilyen alapvető fogalmi zavarokkal küszködöm, ami
Ezt a hosszú bevezetőt azért kellett megírnom, mert Reuben Hersh révén értettem meg az üres halmaz természetét is, ez pedig a mostani témánk, a téli sör szempontjából kulcsfontosságú fogalom. Üres halmaznak ugyebár az a halmaz tekinthető, amelynek egyetlen eleme sincs – de figyelem, ez nem azt jelenti, hogy az üres halmaz egy nem létező valami, éppen ellenkezőleg, nagyon is létezik, mert ez egy olyan halmaz, amely történetesen egyetlen elemet sem tartalmaz. Ebben az értelemben reláció és függvény is, ami azt jelenti – diszkalkuliások, figyelem! –, hogy értelmezhető összefüggésekben is. Hála a nagy Reuben Hershnek, megértettem azt, hogy az üres halmazra igazak a nem egzisztenciális állítások, s e felismeréssel el is jutottunk mai témánkig: a télisör-halmazig. Mai axiómám az, hogy a télisör-halmaznak csak neve van, elemei nincsenek, ennélfogva üres halmaznak tekinthető, mert az általunk ismert világegyetemben olyan entitás nem létezik, amelyet egzisztenciális állításokkal leírva úgynevezett téli sörként határozhatnánk meg.
Elvégre ki az az idióta, aki mínusz három fokban hideg sört kívánna inni? Én ilyet nem ismerek. Mínuszokban ugyanis az igazi sörivó ember lénye átlényegül: levedli magáról jellegzetes hámrétegét, és – akár egy rút bábból a magasba diadalmasan felröppenő, gyönyörűséges pillangó – a vacogó sörivó ember a téli időszakban lényegében borivó emberként éled újjá.
Igen, ez a szomorú igazság.
Most nem ízlik sem a Pilsner, sem a Staropramen, de még a Heineken sem, pedig a Heineken eddig mindenütt bevált, ahol jártam és söröztem, Los Angelestől kezdve Marseille-n át Új-Delhi városáig. Most nem érzek vágyat a sörhab látványa iránt, s nem szeretnék megérinteni egyetlen olyan söröskorsót sem, amelynek oldalán pára gyöngyözik. Nyaranta az ember sokáig gyönyörködik a pilseni típusú füles korsó oldalán kicsapódó párában, a habnak pedig úgy örül, mint gyermek a kedvenc fagyijának. Télen azonban a párás korsó hideg borzongással tölti el a sörivó ember bensőjét, s nem vágyik az ember másra, mint forró fekete teára. Vagy ha alkoholról van szó, akkor borra, méghozzá vörösborra. Csakis vörösborra! S befejezésül nagyon kérem önt, kedves Szerkesztő úr, hogy ne javítsa ki a vörösbort vörös borra! Nem illik embernek kettéválasztani azt, amit az Örökkévaló egynek teremtett.
Maradjon csak egyben. Miképpen mi is, hogy együtt várjuk a nagy nyári sörszezon beköszöntét!
