Vízpart
Két szikla, köztük a sziklaköz.
S a part.
Köröttük, ami volt, vízzel borítva.
Hol van a teremtő kéz
és hol a száj űrje,
a ráncok rajzolta arckép,
a sebhely a boka felett, a bőr vékonyán?
Az a volt, telve – de mivel?
Céljául neveződik-e meg az emberlétnek,
vagy pusztán sejleni engedi,
a csónakot dongákkal körülírva,
az elveszni kész konkrétumokat?
Valószerű lesz-e, ha alakját fölveszi
a kockadobás nyomán a valóság?
Gyönge, hunyorgó igeidőben
bicegek a teraszra fel.
Gazdámmá válik az idő egy időre,
a test és a beszéd is.
Együtt adnak a látáshoz szemet,
a szájba nyelvet csúsztatnak a beszédhez,
s testet formáznak egy öleléshez.
Skicc
A Tisza, hiszen kóricál,
északról délnek haladva,
mígnem rátalál a Dunára,
s átadja az uszadékfát,
melyet Tokaj partjáról hoz,
s átlopja Szeged városán,
keresztül a szerb határon,
miként ajándékot, melyet
el kell vinni az Al-Dunán át
az út nélküli tengerig.
*
Fehér ingben, rövid klottnadrágban
állok ott, kit kiraktak
és ott felejtettek, a parton,
nézem, ahogy a folyam
az uszadékot a homokpadra rakja,
fejbúbig kékbe begombolva.
Mint aki kékbe begombolkozva
a feje búbjáig,
a tenger részévé válik.
*
Ajándék, ajándék,
benned csobog a nagy folyam,
hogy a víztől a partját elvetted,
a folyópart tovább kísért benned,
a part, amely elkísért
a forrástól a delta sós mocsaráig.
*
Kikél belőle mindennap a Nap,
azt kéne írnom, tojásból bíbic,
csupa tollal, sipákolással.
Ringatja mindaddig, mígnem
elragadja a röpte.
Pedig a tenger a Napot
csak kiköpte.
