Tartoztam egy úttal az ördögnek. Egy dunántúli kisvárosban szerettem volna aláírásommal támogatni az egyesült ellenzék népszavazási kezdeményezését. A világhálón megadott délelőttön megjelentem a helyi piacon, ám az aláírásgyűjtő standnak se híre, se hamva nem volt. Egy kofától kellett megtudnom, hogy az aktivisták érdeklődés hiányában már érkezésem előtt félórával szedték a sátorfájukat. Hozzá kell tennem, hogy a település kormánypárti fellegvárnak számít, ez azonban nem menti az aláírásgyűjtők magatartását. Miután kifújtam dühömet, számba vettem a lehetséges indokokat.
Ellenzéki prominensek panaszkodtak már többször nyilvánosan amiatt, hogy Orbán Viktor opponense kényelmességből vagy mert nem látja szükségét, ódzkodik a mozgalmi munkától. Emlékeztetnék rá, hogy 2002 után a Fidesz vert helyzetéből az úgynevezett „polgári körök” megszervezésével kezdett feltápászkodni. Orbán felismerte, hogy táborának egyben tartása, illetve szimpatizánsainak mozgósítása úgy a legkönnyebb, ha közösségi élményt nyújt nekik.
Az őszi előválasztás idején üdítő látvány volt ugyanebben a kisvárosban a szavazók arcán amiatt érzett öröm, hogy ebben az ellenséges környezetben sem hagyták őket magukra az ellenzék vezetői. Fiatalok, öregek is szép számban jelentek meg akkor a standoknál, holott nemritkán retorziókra számíthattak szolgalelkű munkahelyi feletteseik részéről nyilvános kiállásuk okán.
Ha másért nem, hát az előválasztás tapasztalatain felbuzdulva megvárhatták volna az aktivisták a referendumot támogató szignómat még ki tudja, hány aláírással együtt. Sokszor elhangzik, hogy az ellenzék képtelen megszólítani a vidéket, befolyása Budapestre és néhány nagyvárosra korlátozódik, pedig az országgyűlési választásokon leginkább a vidékiek billentik el a mérleg nyelvét ebbe vagy abba az irányba. Kérdem én: a változásban makacsul reménykedő választópolgárok hogyan higgyenek a kormányváltást ígérő pártszövetségnek, ha annak aktivistái tulajdon ügyükben se hisznek?
Nem megengedett semmilyen csüggedés, slendriánság az ellenzéki oldalon, mert ezeket azonnal kihasználja a Fidesz árgus szemekkel figyelő választási teamje. Örvendetes, hogy megannyi rimánkodás hatására az ellenzéki pártvezetők félretették önös érdekeiket, s végre összeálltak, ez azonban még kevés az üdvösséghez. Orbán Viktor egész pályafutása arról tanúskodik, hogy szakpolitikai elképzelések folyamatos ismertetésével nem lehet megnyerni Magyarország lelkét.
Még egyszer hangsúlyoznom kell: mindenekelőtt közösségi élményre vágynak a változásban reménykedők csakúgy, mint az Orbán-szekta tagjai. Tanuljunk módszertani fogásokat a hazai társadalom közellenségétől, érdemes. És ha eleget tanultunk, akkor nem fordulhat elő majd az sem, hogy egy ellenzéki aktivista túl korán abbahagyja az aláírásgyűjtést, mert esetleg mardossa az éhség.