Délelőtt Tomi szól, hogy menjek át a polgármesterhez, mert Béla beszélni akar velem.
Átsétálok, közben eszembe jut a címlapfotó Liptairól. Azt azért sajnálom, nagyon benéztem. Rágódom egy kicsit rajta, hol ronthattam el, aztán arra jutok, nem az én hibám, hogy nem az lett belőle, ami elsőnek látszott, már hogy Liptai szopatja a kisgyereket, hanem Piros meg Tihamér rontotta el.
Béla nem tápászkodik fel az íróasztala mögül, mikor belépek, kezet se nyújt. Liptai képviselő úrnak, mondja, nagyon tetszett a róla készült fotográfia a címoldalon, külön kiemelte, éppen most beszéltem vele a reggeli órákban telefonon, hogy említsem meg neked. Sóhajtok egyet, már bánom azt a fotót. Éppen készülök mondani, hogy köszönöm, de a fotográfusé az érdem, mikor rácsap az asztalra és elkezd üvölteni, hogy mit képzelek magamról, hogy Liptai seggét nyalom, mikor ő az, aki a hátát tartja miattam. Mert nehogy azt képzeld, hogy nem akarnak kicsinálni, fröcsögi. De akkor már nálam is szakad a cérna, hogy miről beszélsz, Béla, hogy csak így üvöltesz velem, és megemelem én is a hangomat, és akkor kiböki, kicsit visszafogottabban, hogy nem ezt várta tőlem. Mert az egy dolog, hogy nem került címlapra, de hogy szarabbnál szarabb képek kerülnek be róla a saját újságjába, az mégiscsak tűrhetetlen, és dobja elém a Hírmondót, hogy nézzem meg.
Az tény, hogy nem néztem meg a nyomdába küldés előtt csak a címoldalt, és a kész újságot is csak úgy kutyafuttában lapoztam át, annyira lekötött a liptais fotó, de annyit azért láttam, hogy a polgármestert Tihamér betette háromszor is. Mutatom neki, hogy nézzed, Bélám, de csak puffog, hogy szar meg az is szar, meg az egy régi kép róla, és különben is, ha Liptairól csináltunk egy gyerekes fotót, róla miért nem, vagy azt hiszem, ő nem szereti a gyerekeket, csak az országgyűlési képviselő úr. Bökdösi a címlapképet, hogy Liptainak még glóriája is van. Tudod, hogy Liptait nyomni kell a választás miatt, mondom neki kínomban. De akkor is, csapkodja az újságot, hogy róla miért nincs legalább egy gyerekes kép, őt nem lehet így semmibe venni.
A szerkesztőségben előveszem Tihamért, hogy miért nem tett be a polgármesterről egy gyerekes képet. Hát, mert nem volt. Odaintem magamhoz Pirost. Miért nem csináltál a polgármesterről olyan fotót, amin gyerekekkel van? Mert nem ment oda egy gyerekhez sem, csak Liptain lógott, mondja. És annyi eszed nem volt, hogy odaállítsd egy óvodás mellé? De hát nem mondtad, hogy kell róla olyan kép is, csak Liptait akartad fotóztatni, csak az volt a fontos, felesel vissza a kis szemtelen csitri. Takarodj a szemem elől, mondom neki.
Ebéd után csörög a telefonom, Murvai Zoli, a polgi sajtósa hív, hogy miért nem vagyok az óvodában. Miért lennék ott? Mert vár a polgármester, és ő meg szólt Balogh Tibinek, hogy szóljon nekem, hogy Béla most adja át a mesekönyveket, és kell róla fotó meg cikk. Most? Elmúlt kettő, ilyenkor az ovisok alszanak. Szóval nem tudok róla? Nem. Ez érdekes, mondja, mert Piros már itt van, úgy látszik ő tudott róla, de semmi gond, akkor majd szól a polgármester úrnak, hogy én bezzeg nem vagyok hajlandó kijönni. Na, elmész te a jó édes, kezdem, de leteszi a telefont.
Olyan ideges vagyok, hogy remegek, mire beérek az óvodába. Béla tényleg ott van, a legkisebbek csoportját nézte ki magának. Egy ugyanolyan kisszékre telepedett, mint a múltkor Liptai, a gyerekek körötte félkörben majd elalszanak. Az óvónőket sírógörcs kerülgeti, a polgármester meg csak ül a kisszéken és mesét olvas motyogva, ölében egy nyálát csorgató kislánnyal. Piros szorgosan kattintgat, Zoli vezényli, honnan lőjön.
Ide gyere, mondja Pirosnak, innen fotózzál! A polgármester elé térdeltet egy kisfiút. Bélám, tedd a kezed az arcára, így jó lesz, most fotózz, vezényel. Nem hiszem el, hogy pont egy olyan képet akar, mint Liptairól volt az újságban, még valami krepp papírcsíkokat is aggatott a polgármester feje fölé, mint valami koszorút. Béla úgy ül a kisszékben, mint egy megfeszítésre váró vértanú, az állát felveti, a kislány az ölében aléltan fekszik, a kis ruhácskája felcsúszik, az a barom meg pont a combja belső felére teszi a kezét és ott simogatja.
Kész vagyunk, csapja össze hirtelen a tenyerét Zoli, mire a polgi a földre csusszantja a kislányt és kiviharzik a szobából, nyomában a sajtósával, felénk sem pillantanak, nem is köszönnek. Intek Pirosnak, hogy tűnjünk el mi is.
Egyik fotó rosszabb, mint a másik, próbálok legalább egy nyomdaképeset találni, de Piros szól, hogy Zoli látni akarja az egészet úgy, ahogy van, majd ők betördelik. Két óra múlva Tihamér keres, hogy mi legyen, mert Zoli átküldte neki az anyagot, de ez így nem mehet ki.
Nézem a címoldalt, a monokliban ott egy portré a polgármesterről, az oldal közepén hat hasábra kihúzva Piros friss óvodai képe, a polgármester kisdeddel az ölében, keze a lányka combján. Alatta két másik fotó ugyanabból a szögből, csak több gyerekkel, meg az óvónők is látszanak. Még van két oldal, mondja Tihamér, tolja bele az arcomba. Tedd be úgy, ahogy van! De nem látod, hogy így nem jó, kapja fel a vizet. Ne vitatkozz velem, hanem csináld, amit mondok, üvöltöm le.
Megjelenik a Hírmondó a polgármesterrel a címlapon. Dupla annyit kell nyomtatni a lapból, mint szoktunk. Elárasztjuk az újsággal a várost, az összes óvodában, az iskolákban, a kocsmákban, a cukrászdákban, a buszmegállókban, az uszoda öltözőjében, a sportcsarnokban és a focipályán, a vasútállomáson, a piacon, a rendelőintézetben, az összes köztéri üzenőfalon és hirdetőtáblán, a templomokban, még a jehovák Királyság termében is ott van a polgármester képe, ölében a felcsúszott szoknyájú kislánnyal, a feje felett vörös krepp papírból font koronával. Csak a kukákban nincs egyetlen újság sem, onnan a közmunkások kiveszik, járják a várost a kidobott újságokra vadászva, ki van nekik adva feladatba.
A polgármester után az alpolgármester jelentkezik be, aztán megindul az áradat, minden képviselő óvodásokkal akar fotózkodni. Mindenki Pirost kéri, az egész napját az oviban tölti, Marcsi mondja, hogy csináljak már valamit, mert nagyon kivan idegileg. Nem bírja már sokáig, mondja szemrehányóan, mintha én tehetnék az egészről. Mégis, mit csináljak? Mit tudom én, mondja, mégiscsak te vagy a főszerkesztő. Aztán az egyik nap Piros kisírt szemekkel, holtsápadtan jön be a szerkesztőségbe, berongyol a mosdóba, hallatszik, hogy bent öklendezik meg bőg. Marcsi bemegy hozzá, mikor kijönnek, mindenki köréjük gyűlik, pátyolgatják a szerencsétlent, csak én nem férek hozzá, ráadásul rám szólnak, hogy hagyjam már végre békén ezt a szegény kislányt, pedig nem is piszkálom. Az irodába menekülök, behúzom magam után az ajtót. Mikor megfordulok, látom, hogy egy fekete rigó repült be az ablakon, és ott billeg az irattartó tetején a számítógép-monitor mellett. Megtorpanok. A rigó is észrevesz, kihívóan méreget a sötét gombszemeivel. Hess, mondom neki, csapok is felé a kezemmel. Trillázik egy rövidet, de nem tűnik ijedtnek, továbbra is ott pöffeszkedik aprókat topogva. A tolla fénylik, a karmairól szardarabok potyognak az íróasztalra, meleg, nedves szag árad belőle. Hányinger fog el. Azt akarom, hogy a fekete rigó – Turdus merula, villan át az agyamon – elhúzzon az irodámból. Lassan hátrálok, míg bele nem ütközöm a könyvespolcba. A bal kezemmel hátranyúlok, megragadom a Hírmondó bekötött példányainak egyik kötetét, nagy levegőt veszek, majd a rigó felé hajítom. A súlyos kötet átzúg a szobán, lesodorja a számítógép billentyűzetét és telibe kapja. A madár a lendülettől a falnak csapódik, törött szárnyakkal zuhan a földre, a lábai rángatóznak, némán, kétségbeesetten vergődik. Felveszem mellőle a könyvet, visszateszem a helyére.
A fekete rigó már mozdulatlan, a szeme fennakadt, a lábai a plafon felé merednek. A lábammal óvatosan megpiszkálom, azután két ujjam közé csippentve, a karmánál fogva felemelem és beteszem a könyvespolc melletti üveges vitrinbe, oda, ahol a díjaim meg a plakettjeim vannak, amiket az újságírói munkámért kaptam. A tetemet az Év Újságírója Díjam meg a Katasztrófavédelmi Emlékérmem közé teszem. Kicsit elrendezgetem, hogy pont középen legyen. Leülök, mélyeket lélegzem. A váratlan pánikroham, amit a madár váltott ki, lassan múlik. A rigót azért sajnálom.
(Folytatjuk)
