Gondolom, mindenkit megnyugtat, hogy a belügyi tárcánál már tudják a tavaszi választások eredményét. Mi, egyszerű halandók még a szavazás időpontját sem ismerjük, a beavatottak viszont már azzal is tisztában vannak – sőt, szűkebb körben, amikor például a cigányság képviselőit kell meggyőzniük arról, hogy kire érdemes tenniük a tétjeiket, terjesztik is -, hogy a Fidesz fog győzni (nyilván a mandátumarány is megvan már: ebben a fázisban azt se nehezebb kitalálni, mint a győztest).
Az is fölöttébb megnyugtató, hogy Sztojka Attila romaügyi kormánybiztos, a Belügyminisztériumhoz tartozó Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság főigazgatója egyfajta pater familiarisként tárgyal a roma szervezetek vezetőivel, úgy ígérgetve nekik bizonyos közjavakat a megfelelő politikai magatartásért cserébe, mintha a sajátjából osztana. Aki szeretné megérteni, hova jutott ez az ország; hova sikerült még süllyedni a már korábban is szinte elképzelhetetlen mélypontok, mondjuk 2006 ősze után, annak ajánlunk egy kísérletet: helyettesítse be a Keresztapa bármelyik emblematikus dialógusába az alábbi mondatokat: „A morzsákat szeditek össze, közben milliárdok folynak el a fejetek fölött, amiből kimaradtok” (…) „Amilyen lehetőségek lesznek, azok elsősorban hozzátok fognak jönni” (…) Mindenkiről tudunk mindent. Amit még nem is gondolnátok: ki, mikor, mennyit, hogyan, mire” (…) Aki a család tagja, azt családon belül kezeljük. Az, hogy megnevelünk valakit, az azt jelenti, hogy azért tesszük, mert számítunk rá és szeretjük. Amíg a család tagja. Ha nem a család tagja, nem tudunk kezeskedni felőle”.
Ez mind elhangzott egy kormánytisztviselő szájából, hangfelvétel van róla. És most képzeljük el egy pillanatra, hogy egy normális országban élünk, ahol a szavaknak súlya, a felelősöknek felelőssége van, a választások pedig szabadok. Az említett kormánybiztos még a posztján lenne? Aligha. A miniszter? Talán, de már csomagolna. A kormány? Itt lenne az a pont, ahonnan a dolog – esetleg – véleményes; ahol a választók döntenek.