1945 októberében, a Magyar Radikális Párt újonnan indított Haladás című hetilapjában egy hitvallás jelent meg három héttel a háború és a katasztrofális összeomlás utáni első nemzetgyűlési választás előtt arról, hogy milyen „A jó demokrata”:
„Kötelességtudó, munkás tagja a közösségnek, melyhez tartozik, de semmiféle közületnek nem vak bálványimádója, mert sohasem téveszti szem elől, hogy minden közületnek csakis az őt alkotó egyének érdekeinek jó szolgálata ad értelmet. Ebben az értelemben tehát individualista is.
Más emberekhez való viszonyában együttérző, méltányos, meg tudja érteni a másik ember gondolkodását, bele tud helyezkedni annak helyzetébe (…) Mások nézeteivel s hibáival szemben türelmes. Az emberi természetről »optimista« nézete van. Az átlagos embert alapjában jónak tartja, vagy legalább is nem rossznak, jóra nevelhetőnek, jóra vezethetőnek. Bízik abban, hogy az emberi intellektusra lehet építeni, hogy az emberi együttélés nehéz kérdéseire jóakaratú szellemi erőfeszítéssel meg lehet találni a helyes megoldásokat s hogy a helyes megoldások, minthogy a józan észnek megfelelnek, előbb-utóbb elfogadásra is találnak.
Kritikus hajlamú. Abszolút tekintélyeket, bírálhatatlan hagyományokat nem ismer. Csak olyan embereket és tanokat fogad el tekintélyeknek, akik, illetőleg amelyek megállják a mindennap megújuló bírálat próbáját. (…) A szabadságot szereti, de készséggel aláveti magát a szabadság ama korlátainak, melyeket mások hasonló szabadságának biztosítása szab meg. Az erőszakot viszont nem szereti. Nemcsak akkor, ha ellene irányul, hanem akkor sem, ha mások ellen. Az emberi lélekből kiirthatatlan agressziós hajlam és egyéni hiúság az átlagosnál kisebb, vagy legfeljebb átlagos mértékben vannak kifejlődve benne, de mindenesetre igyekszik e tulajdonságokat önmagában megfékezni. De rossz demokrata az, aki egyéni gyávaságból vagy kényelemszeretetből teszi meg a társadalmi együttműködés legfőbb elvének az erőszaknélküliséget, vagy az, aki az erőszakról való lemondásból értelmetlen dogmát csinál. A jó demokrata bátor és elszánt – ha kell harcias: a demokráciának az erőszakkal szemben való megvédésében.
Ilyenek legyünk, ilyenekké igyekezzünk nevelni embertársainkat, legfőképpen az utánunk következő nemzedéket.”
Az írás szerzője Kende Zsigmond (1888–1971) orvos és bakteriológus, vezető tejipari mérnök volt, aki negyedszázad után tért vissza a magyar közélet frontvonalába. A szabadgondolkodó Galilei Kör (1908–1919) egyik alapítójaként, első titkáraként és a Szabadgondolat folyóirat korábbi szerkesztőjeként 1920-ban kényszerű belső emigrációba kellett vonulnia, amikor a Horthy-korban valóságos hajsza indult az alaptalanul „nemzetrontással” vádolt, bűnbakká tett galileisták ellen.
A Galilei Kör emlékezetére máig ránehezedik, hogy legismertebb egykori tagja Rákosi Mátyás, vagy az, hogy a Tisza István elleni merényletkísérletekből kettő is galileisták nevéhez fűződik, pedig a diákegyesület egy szabadgondolkodó, az önképzésre és a tudományra esküvő társaságként indult. Ady Endre a „Láznak ifju serege” címmel illette őket, versek sorát dedikálta a Galilei Körnek (A márciusi Naphoz; Új, tavaszi sereg-számla; Piros gyász ünnepén; Véres panorámák tavaszán). A szociológus-politikus Jászi Oszkár pedig így írt a Galilei Kör megalakulásának ötödik évfordulóján: „a nemzedék, amely átvezetheti Magyarországot a Balkánból Nyugat-Európába”.
A Galilei Kör 1908. november 22-én alakult, az ateista-evolucionista jogbölcseleti tanár, Pikler Gyula elleni támadások és az akkor már közel egy évtizedes egyetemi „kereszt-heccek” idején. A „kereszt-heccek” a körül folytak, hogy az állam és egyház XIX. század végi szétválasztását követően maradhatnak e feszületek az állami oktatási intézményekben: az 1900-ban alapított katolikus Szent Imre Kör tagjai „kereszt-akcióik” során kereszteket helyeztek ki demonstratív helyekre, melyeket a szekularizáció hívei leszedtek – a két tábor gyakran össze is verekedett.
Az egyetemi tettlegességek 1907 őszén hágtak tetőpontjukra, a „Pikler-hecc” során. A Budapesti Egyetem professzorát, Pikler Gyulát – a Jászi-féle Társadalomtudományi Társaság elnökét – „belátásos” elmélete miatt támadták meg. Pikler történelmi materialista alapon azt tanította, hogy a nemzet, az állam és a törvények nem egy „isteni igazságból” levezethetők, hanem emberi szükségletek kielégítésére jönnek létre, ezért az államformát és a törvényeket a tradíciók követése helyett az adott kor szükségleteinek megfelelően kell alakítani. Egyetemi eltávolítását követelték, előadásait tüntetésekkel zavarták, hallgatói azonban kiálltak mellette: a jogászokhoz idővel bölcsészek, majd orvosok, gyógyszerészek, és mérnökök csatlakoztak. Piklerből „magyar Galilei” lett: a tudós, akit el akarnak hallgattatni. Védelmezőiből állt össze az a szabadgondolkodó diáktársaság, amely megalapította a Galilei Kört (eredeti nevéül a Pikler Kört szánták). Ezt a történetet Kende Zsigmond írta meg tudományos igénnyel készült, de csak posztumusz, 1974-ben megjelent A Galilei Kör megalakulása című memoárjában.
Könyvében Kende saját, 1906-ban érettségizett évfolyamán mutatta be, miként csírázott és nőtt ki a „galileista szellem” a Tavaszmező utcai Főgimnáziumban, ahol a Galilei Kör 1914-ig tartó „nagy korszakának” legjelentősebb tagjai végeztek (szinte csak a Trefort utcában tanult Polányi Károly, a diákegyesület első elnöke kivétel). Más középiskolákkal ellentétben itt nem volt tanítást kezdő és záró ima, az iskola tanári könyvtára pedig a „hivatalos” folyóiratokon túl a Huszadik Századot – a Társadalomtudományi Társaság folyóiratát – is járatta. Talán nem véletlen, hogy – szolnoki eltávolítása után – ebben az iskolában alkalmazták a vállaltan ateista magyar-, német- és latintanárt és materialista filozófust, Posch Jenőt. Az akkor még Klein Zsigmond (1917-ben vette fel hivatalosan a Kende nevet) osztályfőnöke volt a magyar középiskolai tanárok közül az első hivatalosan regisztrált „felekezeten kívüli” – erre az 1895-ben elfogadott egyházpolitikai törvények adtak lehetőséget.
Ateizmusának bátor felvállalása – amiért még a parlamentben is interpelláltak a Katolikus Néppárt képviselői, Posch megbüntetését követelve – nagy hatással volt tanítványaira, noha diákjainak a tanórákon nem hirdette materialista nézeteit. A kamaszoknak nem volt kétségük, hogy ami mellett osztályfőnökük kiállt, „csak jó ügy lehet”: ez pedig a materializmus és a szabadgondolkodás volt.
A „tiltott tanok” megismerésére – az iskolai önképzőkörrel szemben – egy titkos önképzőkört alapítottak: a Materia Kört, ahol darwinista, materialista és monista műveket tanulmányoztak. Olvasták az Erő és anyagot Ludwig Büchnertől (Bazarov „materialista Bibliája” Turgenyev „Apák és fiúk” című regényében), A világrejtélyeket Ernst Haeckeltől és egyesek Charles Darwin műveit is. Felkeresték a „papramorgó” Világosság szerkesztőségét, majd a jóval magasabb színvonalú Huszadik Század olvasói lettek, amelyből megismerték a pozitivista Auguste Comte, az evolucionista Herbert Spencer, valamint Marx és Engels történelmi materialista munkásságát, miközben kapcsolatba kerültek Szabó Ervinnel és Jászival.
„Mire elértük a gimnáziumot záró nyolcadik osztályt, már tisztán láttuk, hogy a hivatalos tudomány, amelyet a magyar iskolákban tanítanak, csak hiányos – osztályérdekekből és világnézeti szempontokból megrostált – töredéke az élő tudománynak, annak a tudománynak, amely civilizációnkat létrehozta és előreviszi. De egyúttal megláttuk azt is, hogy (…) van már egy másik Magyarország is. Hogy gyűlnek, szerveződnek azok az erők, bátran kiálló férfiak, intézmények, akik és amelyek a tudomány és felvilágosodás fegyverével harcolnak egy jobb világ eljöveteléért” – emlékezett Kende, aki Posch tanár urat követte a regisztrált ateisták sorában, kilépett az izraelita felekezetből, amint nagykorú lett.
Szinte törvényszerű volt hát, hogy az érettségi után különböző egyetemi fakultásokra kerülő Posch-tanítványok újra találkoztak 1907 őszén Pikler Gyula védőiként, hogy aztán a Szabadgondolkozás Magyarországi Egyesületének főiskolai fiókjaként megalapítsák a Galilei Kört, amelynek tagsága az 1908/09-es tanév végére elérte a 900-at, később 1000-1100 körül mozgott. 1910-ben költöztek az Anker közi klubhelyiségbe, volt itt olvasószoba a legfontosabb napilapokkal, folyóiratokkal és tudományos periodikákkal, anyagilag a radikális szabadkőműves páholyok támogatták az önképző fiatalokat, akik jelmondatul a „Tanulni és tanítani”-t választották.
A galileisták elsődleges céljuknak a tudomány szabadságát – ezzel együtt az oktatás egyházi befolyásoktól történő „megtisztítását” – és a szegényebb hallgatók vallásuktól független támogatását tartották. Diákszociológiai felméréseket végeztek, a Galilei Kör munkájának a könyvtárakban máig fellelhető eredménye az egyetemi diákság szociális helyzetét felmérő, A budapesti diáknyomor című 1912-ben megjelent, Magyarországon akkor úttörőnek számító kérdőíves módszerrel felvett statisztika.
„A tanár érettségin zárókérdésnek azt kérdezte, milyen pénzük volt a latinoknak? Az élet pedig kezdőkérdésnek azt, hogy van-e elég pénzed a tanulásra?” – írták A Galilei Kör szózata a diákokhoz című 1914-es röpiratban, amelyben összefoglalták, hogy mi a probléma a magyar iskolarendszerrel, és hogy az mennyire készít föl az úgynevezett „Életre”. Pályázatokat hirdettek, tudományos ismeretterjesztő könyveket adtak ki a Galilei Kör Könyvtára és Galilei Füzetek című sorozatokban. Utóbbiba Kende írta meg 1912-ben A származástan mai állása címmel az evolúcióelméletet bemutató ismeretterjesztő munkát. Színvonalas folyóiratuk volt az 1911–14 között működő, valamint 1918–1919-ben rövid időre újrainduló Szabadgondolat (itt publikálta Lukács György a „Bolsevizmus mint erkölcsi probléma” című esszéjét), továbbá nyitottak a munkásoktatás felé és küzdöttek az általános, egyenlő és titkos választójogért.
A galileisták, bár a materializmust hirdették, valójában mélyen idealisták voltak. Hiába vallották magukat ateistának, vallásosan hittek a tudás felszabadító erejében, a tudomány megváltó eredményeiben, amelyek élhetőbbé és jobbá teszik a világot az alul lévők számára is. Be akarták emelni a nemzetbe a szegénységtől, az elnyomástól, a népbetegségektől sújtottakat. Mély erkölcsiség jellemezte a legkiválóbb fiatal szabadgondolkodókat, akik egyéni érvényesülésük és karrierépítésük kárára, nem törődve a támadásokkal, kiálltak a számukra fontos ügyek mellett, mert szilárdan hitték, hogy nemzetközi tájékozottságú, felelős értelmiség nélkül Magyarország sorsa csak az „ábrándos enyészet” lehet.
A Galilei Kör „nagy korszakának” – amelyet a lehető legalaposabban igyekeztem feldolgozni a Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták – A Galilei Kör (1908–1919) története című 2017-es könyvemben – azonban véget vetett az első világháború. A „régi galileisták” nagy részét bevonultatták, a diákegyesület legjelentősebb vezetői a frontra kerültek, oda vezényelték csapatorvosként az addig az Uzsoki Utcai Kórházban dolgozó Kende Zsigmondot is, aki a szerbiai hadszíntér után trencséni és nyíregyházi hadikórházakban teljesített szolgálatot. Első világháború alatti levelezését feleségével, az ugyancsak galileista Hajdu Margittal (testvére szintén galileista, a neves pszichiáter és fiatalon az Ady-kéziratok hozója-vivője, Hajdu Lili volt, Gimes Miklós édesanyja) lányuk, Kende Éva tette közzé „Két orvos első világháborús magántörténelme” címmel 2015-ben. Budapesttől távol Kende a feleségétől szerzett tudomást arról, hogy a Galilei Kört 1918 januárjában betiltották bolsevizálódott tagjai antimilitarista akciói miatt.
„A Galilei Kör dolga (…) nem szomorít. Sőt, inkább örülök neki. Dicsőségesen halt meg s ez biztosítéka annak, hogy fel fog támadni, vagy talán valami jobb jön a helyébe. Egy diákegylet végre is nem örökéletű, sőt rendszerint nem is hosszú életű. Többnyire végelgyengülésben szoktak kimúlni, évekig tartó lélektelen és tartalmatlan haldoklás után… A Galilei Kör is könnyen erre a sorsra juthatott volna, miután az alapítók nemzedéke kiöregedett belőle. Lehet, hogy éppen ez az üldöztetés meg fogja acélozni a galileisták mai nemzedékét s képessé teszi őket rá, hogy új tartalmat és lendületet adjanak a feltámasztott Galilei Körnek, amikor mai üldözőik (…) eltűnnek a politikai süllyesztőben” – írta Kende egy 1918. januári levelében.
Amikor 1918 őszén, az őszirózsás forradalom idején újranyitott a Galilei Kör Anker közi klubhelyisége, Kende már az Országos Közegészségügyi Intézet kutatója volt. Bár elvből ellenezte a diktatúra minden formáját, más galileistákhoz hasonlóan ő is felajánlotta szolgálatait a Tanácsköztársaságnak. Emiatt 1920-ban eltávolították munkahelyéről, bár eljárás végül nem indult ellene, noha a fehérterror időszakában tettek előkészületeket egy nagy „galileista perre”. A Központi Tejcsarnokban kapott vegyészi állást, ahol végül műszaki igazgató lett elismert tejhigiénikusként. A Horthy-korszakban csak otthon, illetve a budai hegyekben tett vasárnapi kirándulásokon tanítgatta a demokratikus világnézetre gyermekeit, az 1926-ban született Évát – szintén orvos lett, illetve neves járványügyi szakember – és az 1927-ben született Pétert, aki 1956 utáni franciaországi emigrációjában futott be társadalomtudósi karriert, s 1989-ben egyik alapítója lett az 1956-os Intézetnek.
Kende Zsigmond 1932-ben ugyan egykori galileistákkal, és olyan értelmiségiekkel, mint Benedek Marcell és Illyés Gyula megalapította a hetente egyszer ülésező Keddi Társaságot a demokrácia elvi problémái, valamint aktuálpolitikai kérdések megvitatására, ám ez inkább csak baráti társaság maradt. Ellentétben az 1945 márciusában alakult, Jászi polgári radikális örökségét vállaló Magyar Radikális Párttal, amelynek tagjaként és a Haladás publicistájaként ifjúi hévvel vetette bele magát a közéleti küzdelembe, noha már 60 felé közeledett. A Csécsy Imre vezette urbánus, radikális demokrata párt azonban 6000 szavazatot se kapott az 1945. novemberi választáson. Szinte igazolva ezzel Jászi 1910-es megállapítását: „A magyar demokrácia csenevész növény. Nagyvárosi kávéházaknak és magányos intellektuális dolgozószobáknak sápadt virága. Külföldről átültetett luxuspalánta, amely nem tud a magyar földben megélni, csak a gondolati melegházak mesterséges humuszában és hőmérsékletében.”
Ám Kende Zsigmond bízott abban, hogy műveléssel lehet ezen változtatni és termővé lehet tenni a „magyar ugart”. Élete nagy tévedése volt, hogy naivul hitte: a kommunisták is jó demokratákká nevelhetők. 1947-től tizenkét éven át volt országgyűlési képviselő, előbb a Magyar Radikális Párt, utóbb a Magyar Függetlenségi Népfront listájáról jutott be a parlamentbe, vívódó társutasként egészségügyi reformtörekvéseit képviselte. És ez az önáltató „hamis realizmus” egy diktatúrában szomorú lezárása egy olyan tisztességes szabadgondolkodó és demokrata pályájának, aki a „túlfeszített lényeglátó” Ady Endrét bálványozta.
