Ez az év számomra nem is érhetne véget boldogabban: pár napja megint bedugult mind a két fülem, ennélfogva a meghülyült, infantilis és felelőtlen világ zajából egy ideig alig jutott el hozzám valami. Legföljebb annyit tudtam leolvasni a téli szünetet nálam töltő leánykám szájáról, hogy „aaapaaa, ééééhes vaaaagyok”, de ez meg azért nem zavart, mert imádom etetni.
Jó húsz éve már, hogy minden évben megtörténik egyszer, hogy mindkét fülem bedugul, de az utóbbi pár évben egyre sűrűbben történik meg, most már ott tartunk, hogy egy évben háromszor is eltömődik mindkét hallójáratom, úgyhogy egyre biztosabb vagyok benne: az orvosoknak nincsen igazuk. Nem a módosult faggyúmirigyekkel van probléma, hanem a meghülyült, infantilis és felelőtlen világgal, azaz az én füldugulásom hátterében lelki okok állnak: nem akarom a hülyéket hallani. Akikből amúgy egyre több van, de ez meg az öregedés jele: ha az ember azt veszi észre, hogy kifordult a sarkaiból a világ, akkor a világgal vélhetően semmi baj, csak az ember öregedett ki belőle.
Egyszóval 2021 végén boldogan, elégedetten és a szívemben édes reménnyel állapítottam meg, hogy végre nemcsak megsüketültem, de meg is öregedtem. Jaj, de jó.
Jaj, de jó dolog süketnek és öregnek lenni. Látom, hogy villog a telefon képernyője, valaki hív, mire csak legyintek, nem veszem föl, eleve utálok telefonálni, most meg ugye úgyse hallom, hogy a másik mit beszél. Sőt, nem is érdekel. Ez is a süketség és az öregség egyik áldása a sok közül: az embert egyáltalán nem érdeklik az embertársai. Kivéve persze a gyermekét, akinek a szájáról már megint azt olvassa le, hogy „aaapaaa, ééééhes vaaaagyok”, mire az aaapaaa rohan a mérete után résnek elnevezett konyhába, s közben boldogan vigyorog: jé, már az edényzörgés zaja sem jut el hozzá. Jaj, de jó.
Jaj, de jó dolog bedugult füllel bámulni ezt a szép világot, amely a legszebb és legjobb hely a világegyetemben – leszámítva belőle az embert, amely képes volt saját magát homo sapiensnek elnevezni, holott még egy kölyökmacska is bölcsebb nála. Ezt biztosan tudom, mert idén 2 hónapig volt egy mentett kiscicám, s őt figyelve rájöttem: sokkal több esze van, mint nekem. Amúgy ő is süket volt.
A nagykanizsai zsinagóga udvaráról hoztam el pöttömnyi korában, s nála elégedettebb, boldogabb, bölcsebb élőlényt nemigen láttam még. Nem sok minden érdekelte, de az pont a négy legfontosabb dolog volt az életben: az evés, a játék, az alvás, és a másik szőröshöz való odabújás. Ez a másik szőrös az ő esetében én voltam, s ennek nemcsak ő örült, hanem én is. Gyönyörű kiscica volt, a bundája hófehér, a szeme olívazöld, s mondom, olyan süket volt, mint az ágyú. Tán ezért vágott mindig olyan elégedett képet: nem hallotta a meghülyült, infantilis és felelőtlen homo sapienseket. Kívánom, hogy jövőre maguk is legyenek olyan boldogok, mint az én süket cicám volt. Ennek érdekében tehát egyenek sokat, aludjanak jól, játsszanak minél többet, és igyekezzenek folyton odabújni a másikhoz. A cicának mindig bejött.