Ha itt lennél, kérném, feküdj ide, ide mellém a zöld plédre, nem zavarna az égősor
vibrálása, fahéjillat, jól áll nekünk a hideg fény. Kérdeznéd, mizu, én meg, hogy idén megtanultam
empatikusnak lenni, pici homlokráncolás, szemöldökemelés, csak a belső rész, az orr
felől, nehogy átessünk csodálkozásba.
Próbálgatod, ne úgy, figyelj. Képzeld, hogy oválisra akarod tolni a
szemgolyód, két tojás. A szádat lazítsd,
ne ennyire, ne nevess. A szaloncukor giccs. Mindig a kék a kókuszos? Vagy mindig a kókuszos
a kék? Ez ugyanaz?
Idén nem voltam szerelmes, ez is a te hibád. Húszas évek, nem írhatok
a halálról, nem illik. Unom a BKV-lírát, az IKEA-prózát, és a. A harmadikat mindig elfelejtem,
az ellentéteket, hogy nem minden fekete-fehér. Hogy az új teremtésben nem lesz
idő, ugye? Az élet fája évente tizenkétszer fog teremni.
Utálom, amit írok, mindenki ezt mondja, én tényleg. A szerelemről kellene, unom
a pasikat, kínomban női fenekekre, mindegy. Gondolok. Gondolok
a halálra. Kelkáposztával a hátizsákomban, kutyaszar felszedése
közben, vagy most, itt.
Szorongok, amikor beszélünk, uram, eddig jutok az imában. Mondtam Katának, tudod
a pszichológus. Kérte, próbálkozzam. Ha itt vagy,
feküdj ide mellém, uram. Nem zavar az égősor, zoknidba tapad
a tűlevél, kérdezed, mizu, én meg, hogy semmikül, hétköznapok, hisz tudod.
