– Csurikám, löttyints az enyémbe egy kis pálinkát – szólt rám anyai nagyanyám, amikor téli reggeleken beleszórtam a grúz teafüvet a sparhelt vaslapján zizegő főzőbe. – Annyit csak, hogy meg ne ártson!
Nagyjából negyeddecinyit adagoltam a ringlópálinkából nagyanyám négydecis, letört fülű, alul kihasasodó porcelánbögréjébe, na, meg két evőkanál cukrot, mert nagyanyám úgy tartotta, hogy a pálinkás tea csak édesen az igazi. Iskolásgyermekként közös volt a szobánk a nyolcvanas éveit taposó nagyanyámmal, ismertem minden szokását, így azt is, hogy soha nem ivott se bort, se pálinkát. A boltban pedig sohasem vett alkoholt, csak a teájába löttyintett egy keveset a maga főzte szeszekből. A házának kertjében termett gyümölcsökből főzött évente 10-15 litert, feketén. 1959-ben a fináncok a spájzunk stelázsiján megtalálták az üvegekben sorakozó pálinkakínálatot, és megbüntették őt ezer forintra. Nagy pénz volt ez akkor, hisz nagyanyám özvegyi jogon járó nyugdíja 296 forint volt. Az ágyneműk között azonban lapult ezerötszáz forintja nagyanyámnak, a piacra vitt tulipán-, orgona- és törökszegfűcsokrokért és legendásan telt fejessalátáiért kapott pénzt dugta oda. Az ő házában laktunk, ezért apám kifizette volna helyette a cechet, de ő nem engedte:
– Hagyja Jenőkém, nekem még így is megéri – legyintett apám szavaira –, az elmúlt negyven évben tudja hány patruj volt nálam, és egyszer se buktam le, pedig mennyit lefőztem, ajjaj, és az nekem mind ingyen volt.
Az egyenruhások elvitték az istálló padlásán fellelt főzőt és a pincében magtárolónak álcázott hűtőspirált is, ő azonban nem esett kétségbe, s a következő őszön egy húszliteres zsírosbödönbe tette fel a sparheltre a cefrét. A bödön aljára egy kissámlit rakott, arra meg egy kerámia kuglófsütőt. A cefréből feláramló szeszgőz a bödön tetejére helyezett, vízzel teli vájdling fenekéről csöpögött vissza a kuglófsütőbe. Így – persze – lelassult a főzés, egy alkalommal csak tízliter cefrét önthetett a bödönbe, ami 6-7 deci pálinkánál sosem adott többet. De az „ingyen volt”, már pedig „ingyen a szar is jó” hajtogatta gyakran. Kemény sorsa diktálta neki ezt az igazságot, férje szocdem munkásvezérként 1919-től kezdve húsz éven át nem kapott állást, így a tucatnyi szakmához értő rézműves alkalmi munkákat vállalt minden mennyiségben, cselédsorból származó, írástudatlan nagyanyám meg a ház körüli kertben termelte meg a család legfőbb élelmiszereit. A házaspár nyolc gyereket nevelt fel és taníttatott ki, bravúros beosztással.
A fináncok a büntetést követő években is meg-meglátogattak minket, de sosem találtak semmit, merthogy főzőre hasonlító berendezésünk többé már nem volt, a pálinkát meg nagyanyám négy portával odébb lakó komaasszonyánál bújtatta, akinél sosem járt patruj, ugyanis a pálinkafőzésben szintén jeleskedő barátnő mindkét fia a pénzügyőrségnél szolgált.
Gyerekként nagy műsor volt nekem a pálinkafőzés. Élveztem a szokatlan illatot, a muslicafelhőket, és főleg azt, hogy be vagyok avatva egy titokba, amiről senkinek se beszélhetek. A kifőzött cefrét nagyanyám mindig a tyúkudvar végébe ásott trágyadombra borította. A tyúkok és a libák egyből rávetették magukat a gőzölgő trutyira, és nagyanyám az udvar levert lábú fapadján ülve jókedvűen nézte, ahogy a szárnyas jószágok dülöngélnek a részegítő takarmánytól. Vacsora után, egy csészealjra öntött féldeci pálinkát az aznapi főzetből, rászórt négy evőkanél kristálycukrot, aztán meggyújtotta az 50-60 fokos szeszt. Anyámmal, apámmal, nagyanyámmal ültük körbe a lidérces, kék lángot a sötét konyhában. Amikor kialudt a láng, villanyt gyújtottunk, és kikanalaztuk a tányérkából az enyhén pálinkaízű cukrot.
– Egy-két kanál a krampampuli, ettől lesz jó majd a buli – verselgetett nagyanyám ilyenkor, és összekacsintott velem, a bűntársával.
Karácsony előtt nagyanyám likőröket kotyvasztott, meggybonbon-, dió- és vaníliaízűt, és tojáslikőrt, merthogy Szombathelyről Pestre szakadt, ám az ünnepekkor egy-két napra hazalátogató négy lánya főképp azt szerette. Ha likőrözött a család, és nem figyeltek rám, akkor az asztalon mosogatásra váró kupicákból mutatóujjammal kikanyarítottam az üveghez tapadt maradékot, és lenyaltam az utolsó cseppig. Soha senkivel nem ittam közös pohárból, ám fékezhetetlenül édesszájú gyerekként a likőrös kupicáknak nem bírtam ellenállni.
Már nyolcadikos voltam, amikor újévkor csikorgó hidegre fordult az idő, s a kőszegi hegyek felől arcbőrt hasító északi szél fújt. A téli szünet végén, az első tanítási napon mínusz 15 fokot mutatott a kinti hőmérő, s a kettős ablak belső üvegét is vastagon borította a jégvirág.
– Csurikám, nagyon öltözz föl, és kösd az arcod elé a sáladat! – búcsúzott tőlem a nagyanyám, majd megragadta a kezemet: – Várj!
Visszalépett a tűzhelyhez, gyorsan leszűrt egy teát, megcukrozta, pálinkát töltött bele, felkeverte, majd átöntötte egy üvegbe.
– Ez majd melegít, ne félj! – súgta, és megpuszilt kétoldalt.
Az első óra utáni szünetben ittam bele a teámba. Ízlett. Az osztályteremben szétterült egy új, egzotikus illat. A többiek kérdezősködtek, milyen tea ez? Megmondtam. A Hámán Katóról elnevezett iskola zenei tagozatára jártam, ahová csak felvételivel lehetett bejutni, így osztályunk valamiféle elitközösségnek számított. A 42 fős osztályból talán egy gyereknek sem volt alkoholista felmenője, ennek ellenére másnap a társaim közül nyolcan hoztak pálinkás teát. Mindannyiuknak a nagyanyjuk csomagolt.
