Az európai szélsőjobboldali pártok tavaly folyamatosan keresték az együttműködés lehetőségeit, ennek szellemében tartották például a december eleji varsói konferenciát. Mi állhat e látványos mozgolódás hátterében?
Az egyik legfőbb hajtóerő az, hogy a Fidesz Európai Néppártból (EPP) való kilépésével az európai szélsőjobboldal egy viszonylag fontos szereplője vált otthontalanná. Egy viszonylag nagy EP-delegációval rendelkező pártról van szó, amely kormányzó erőként az Európai Tanács és más uniós intézmények működésére is befolyással van, ezért egyáltalán nem elhanyagolható, hogy melyik pártcsaládban foglal helyet. Az Európai Parlamentben a szélsőjobboldalra sorolható pártok nemrég még három különböző frakcióban ültek: a Fidesz a EPP-ben, a lengyel PiS (Jog és Igazságosság) és más kisebb pártok az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) padsoraiban, a többiek az Identitás és Demokrácia (ID) képviselőcsoportban. A magyar kormánypárt megtehetné, hogy az ECR-hez vagy az ID-hez csatlakozzon, ám Orbán Viktor inkább egy szélesebb körű együttműködést létrehozásán dolgozik, részben azért, mert így sikerként adhatná el a néppártból való távozást. A Fidesz ezért erőlteti a találkozókat és konferenciákat, sürgeti a folyamatot, hátha még az áprilisban esedékes magyarországi parlamenti választások előtt létrejön az áttörés. Ez azonban nem az egyetlen ok. Franciaországban például a Nemzeti Gyűlést vezető Marine Le Pen az elnökválasztási kampányra készülve arra törekszik, hogy kormányzóképesnek mutassa magát, ezért nagyon érdekelt a nemzetközi diplomáciában, így abban is, hogy jó viszonyt alakítson ki más szélsőjobboldali vezetőkkel. Szintén fontos tényező, hogy a netán egyesülő ID és ECR a Fidesszel elméletben a második legnagyobb EP-frakció lehetne, ami jóval nagyobb anyagi támogatással és komolyabb bizottsági pozíciókkal járna. Közösen többre mennének, mint külön-külön, egységben lenne az erő.
Hogyan fordulhat elő, hogy az egymásnak udvarló pártvezetők mégsem tudnak megállapodni a frigyről?
A helyzet bonyolult, de megértéséhez elég csak megvizsgálni a legfontosabb szereplőket. Politikai árvaként Orbán nyilván az előnyét látja egy ilyen összefogásnak, de a többiek nézőpontját más szempontok határozzák meg. Az olasz Liga első embere, Matteo Salvini számára például belpolitikailag lényeges, hogy bizonyos távolságot tartson az ECR-ben helyet foglaló Olasz Testvérektől, hiszen ő látszólag éppen abból nyeri vonzerejét, hogy a radikális elképzeléseket is hangoztató, de a fősodorhoz tartozó politikus szerepében tetszeleg. A Jaroslaw Kaczynski fémjelezte PiS szintén vonakodik attól, hogy összefogjon bizonyos, még radikálisabb alakulatokkal, hiszek ők is mérsékelt politikai erőnek állítják be magukat. A lengyel kormánypártnál szintén sokat nyom a latba, hogy néhány másik szélsőjobboldali párt meglehetősen eltérő álláspontot képvisel Oroszországot illetően. Kaczynski történelmi okokból nagyon ellenséges Moszkvával szemben és aggódik az orosz terjeszkedés miatt. Orbán és Le Pen ezzel szemben kifejezetten arra törekszenek, hogy Oroszország kedvében járjanak, például azzal, hogy hangosan követelik Krím elfoglalása miatti EU-szakciók visszavonását. Bizonyos politikai szempontok szintén az összefogás ellen szólnak. Habár az összes szélsőjobboldali párt egy frakcióban nagyobb hatalomra tehetne szert, de ezen meg kellene osztozniuk egymással. Márpedig egyik pártvezér sem szeretne másodhegedűs lenni. A PiS-nek van viszonylag a legtöbb vesztenivalója: a párt jelenleg számottevő befolyással bír és jelentős pozíciókat birtokol az EP-ben, annak köszönhetően, hogy a brit Konzervatív Párt Brexit miatti kiválásával az ECR meghatározó erejévé vált. Kaczynskiéknek ezt a domináns szerepet kellene feladniuk, ha közösködnének más nagy szélsőjobboldali pártokkal.
Az EP történetében számos kísérlet történt egy minden jelentős szélsőjobboldali pártot magába foglaló frakció létrehozására. Miért vallott kudarcot minden próbálkozás?
Ez részben annak tudható be, hogy a szélsőjobboldal természete önmagában megnehezíti a politikai erők széleskörű összefogását. A radikális pártok közötti világnézetbeli különbségek általában nehezen áthidalhatók és vezetőikre jellemző a nagy ego. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az idegenellenesség fontos alkotóeleme a szélsőjobb politikai génjeinek, ami hátráltatja a különböző kultúrából származó közötti párbeszédet és tárgyalásokat, nem is beszélve a szorosabb együttműködésről.
Ha mégis létrejönne egy ilyen egyesült szélsőjobboldali EP-frakció, annak milyen hatása lenne a jogállamiság körüli vitákra Magyországgal, illetve Lengyelországgal?
Nehéz találgatni arról, hogy egy ilyen frakció hogyan befolyásolná a jogállamisági krízist. Nyilvánvaló, hogy a demokratikus intézményrendszer leépítésében résztvevő pártok az eddiginél nagyobb hatalmat és befolyást szereznének az Európai Parlamentben, ami felbátorítaná őket és szolgálná a céljaikat. A szélsőjobboldal nyíltan neofasiszta és hagyományosan szalonképtelen elemeivel való társulás ugyanakkor rontaná a lengyel és a magyar kormány esélyeit arra, hogy engedményeket és kompromisszumokat csikarjon ki az EU más tagállamaiból.
Mi lehet az oka annak, hogy az európai politikát látszólag a középpártok és a szélsőjobboldal ellentétek határozzák meg? A baloldal vagy annak radikális vonulatai miért nem tudnak önálló pólust képezni?
A baloldal széttöredezett, több irányvonal verseng egymással és nincs elég EP-képviselőjük ahhoz, hogy befolyásos szereplők legyenek. Európai szinten a balközép hanyatlását láthatjuk, pedig korábban sok országban erős volt. A miértre rengeteg magyarázat született. Szerintem fontos tényező volt, hogy az 1990-es évektől Európában sok balközép pártot a Tony Blair és Bill Clinton által képviselt „harmadik út” centrista politikája uralta. Ez a politikai centrumba való terjeszkedéssel rövid távon növelte szavazati arányukat. Hosszabb távon azonban elvesztették a pártok munkásosztálybeli támogatottságát. Ez mindkét oldalon kiszolgáltatottá tette őket: a jobboldalukon a valóban centrista és liberális pártokkal, baljukon pedig a baloldali munkáspártokkal és populistákkal szemben. A balközép hatalmát a zöld mozgalmak térnyerése is meggyengítette, mivel mindketten nagyon hasonló demográfiai rétegeket igyekeznek megnyerni maguknak: a magasan képzett, középosztálybeli, városi választókat.
Életet lehelhet esetleg az európai baloldalba, hogy Németországnak Olaf Scholz személyében 16 év után először lett szociáldemokrata kancellárja?
A német eset érdekes, de felettébb egyedi is, hiszen a Szociáldemokrata Párt eddig is kormányon volt, tehát nem történt hatalmas váltás a német politikában, egyszerűen átrendeződtek az erőviszonyok - a jobbközép CDU/CSU ellenzékbe vonult, a nagykoalíciót pedig egy hárompárti baloldali-zöld-szabaddemokrata szövetség váltotta. Scholz sikere bizonyosan felélénkítheti az európai balközép pártokat, ám úgy gondolom, hogy egyes országokban annyira megváltozott a politika, hogy néhány hagyományos baloldali formációt már lehetetlen újjáéleszteni. Ez nem azt jelenti, hogy a balközép politika felett elszállt volna az idő, de egyes nagy múltú pártoknak alighanem megpecsételődött a sorsuk. Néhányuknál az sem kizárt, hogy a közeljövőben feloszlanak. Vegyük például Hollandiát, ahol a Munkapárt évek óta bukdácsol a választásokon és nem elképzelhetetlen, hogy egyesülni fog a Baloldali-Zöldekkel. Franciaországban a szocialisták elnökjelöltje, Anne Hidalgo párizsi főpolgármester a felmérések szerint mindössze a szavazatok 2-3 százalékára számíthat. Ez rendkívül gyenge teljesítmény egy olyan pártról, amely a közelmúltban a francia politika egyik legfontosabb szereplője volt, öt évvel ezelőtt még kormányozta az országot. Nem hiszem, hogy egy ilyen rossz helyzetből képes lenne visszahozni magát nagyobb politikai átrendeződés nélkül. Azt viszont elképzelhetőnek tartom, hogy a Scholz-kormány esetleges sikere egy vagy akár több új balközép párt létrejöttét inspirálhatja Franciaországban. Az európai baloldal általában véve természetesen hasznot húzhat abból, hogy a legnagyobb tagállamot szociáldemokrata politikus vezeti, akinek a helyi zöldek a legfőbb koalíciós partnerei. Az európai politika transznacionális dimenziója eddig nem bizonyult jelentős tényezőknek a nemzeti választásokon, de ez könnyen megváltozhat, ahogyan egyre láthatóbbá válnak az egész Európát érintő problémák – az egyre harciasabb Oroszországtól kezdve az energiapiac instabilitásán és a jogállamiságon át a migrációs válságokig.
