Graham Greene angol író Hatalom és dicsőség című regényében, az 1920-as évek brutális mexikói egyházüldözése közepette egy korántsem makulátlan életű, iszákos, de éppen ezért nagyon emberi katolikus pap és egy fiatal hadnagy vitázik. A hadnagy meggyőződése, hogy a modernizáció és a szekularizáció, a mexikói forradalom vívmányai szolgálják a nép boldogságát, míg a pap fölhívja a figyelmet arra az egyszerű igazságra, hogy a nyers anyagi ösztönök féktelenné válnak, ha kiölik az emberből az ideákat, a vallásos hitet. A pap konzervatív módon kételkedik abban, hogy jó a világ, amelyben a szegények kerülnek hatalomba – ellentétben azzal, ahogyan a világ kezdete óta az összes haladó eszme gondolkozik a kérdésről. Ahogyan a pap mondja: „Mi azt mondottuk mindig: áldott legyen a szegény, s a gazdag nehezen fog bejutni a mennyek országába. Miért tegyük ezt nehézzé a szegény ember számára is.”
Márpedig a pap logikája szerint (ahogyan értelmezi a hadnagy eszméit) az új antiklerikális hatalom - szándékával és szavaival ellentétben - éppenséggel megnehezíti azoknak az életét, akiket képviselni kíván. Ha az állam kiöli a szeretet az emberből, mit ér a fejlődés, a modernizáció, az iskola, a nemzet! A félvér hadnagy viszont a katolikus egyházat a meghaladni kívánt gyarmati múlt rekvizitumának tekinti, és úgy véli, a jövő mexikói népe boldog lesz az egyház nélkül. Amit a pap teljes joggal megkérdőjelez. A hadnagy, miközben a gyarmatosítás ellen küzd, maga is gyarmati tudattal gondolkozik, és országát a centrum-periféria függőség keretében értelmezi.
Ez a példa jutott eszembe, amikor megnéztem a rendezőként debütáló Eperjes Károly Magyar passió című filmjét. A történet 1950-ben játszódik, amikor a Rákosi-féle sztálinista diktatúra föloszlatta a szerzetesrendeket, tagjaikat egyik napról a másikra utcára lökte. A Magyar passió alaptörténete egy az egyben megfeleltethető a fent idézett alaphelyzetnek: adva van két főszereplő, akik egyház és állam viszonyában a két oldalon állnak. Keller ávós főhadnagy, a sztálinista államhatalom szúrós tekintetű képviselője följebbvalója utasítására igyekszik megtörni testben és lélekben Leopold testvért, a ferences szerzetest. Kettejük párharcára fűződik föl a cselekmény. Kellerről idővel kiderül a fanatikus egyházellenesség oka: az 1930-as évek elején mint kisdiákot eltávolították a ferences iskolából, amikor álszent viselkedésen kapta az iskola igazgatóját. A történelemtanára, Leopold testvér hiába próbálta megóvni a fiút a kicsapatástól.
Keller egyházellenessége pszichológiailag indokolható. Hányan szakítottak a történelemben az elveikkel csak azért, mert maguk körül képmutatást tapasztaltak, s ebből azt az – egyébként hibás – következtetést vonták le, hogy nem érdemes egy adott közösséghez tartozni, célszerűbb a győztes eszmék mellé szegődni! Zsolt Béla író idézi Kilenc koffer című visszaemlékezésében ennek az önmegtagadásnak legszélsőségesebb példáját. A II. világháború előestéjén beszélgetett egy szenegáli származású ügyvéddel, aki arra készült, hogy bevonuljon a francia hadseregbe. Zsolt megdöbbenésére a fekete ügyvéd méltatta Hitlert, a faji törvényeket, és vadul szidta a szocialistákat, a kommunistákat, a liberálisokat, sőt honfitársát, a fekete Blaise Diagne-t, a Nemzetgyűlés elnökét. Mikor Zsolt figyelmeztette beszélgetőtársát, hogy éppen azokat becsmérli, akik fölszámolták a rabszolgaságot, az ügyvéd csak legyintett.
A fekete ügyvéd eljutott a megfelelési kényszer és öngyarmatosító mentalitás sajátos ötvözésével közössége, a fekete-afrikaiak megvetéséig, igazodott a közhangulathoz a korabeli francia jobboldalon (amely szerint Hitler is jobb, mint a baloldal hatalomra jutása). Az ügyvéd éppen a fordítottját cselekedte, mint Greene hadnagya: ő nem akart új világot teremteni, hanem igazodott a régihez, beleértve annak előítéleteit. Ám közös alap, hogy mindketten korlát nélkül csorbítanák mások szabadságjogait.
Ha nem is ilyen szélsőséges öngyarmatosító attitűddel, de sokan lettek polgárfiúkból nácik, nyilasok vagy kommunisták a térségünkben, mert meggyőződésük volt, hogy az „öregek”, a nyárspolgárok, a széplelkek, a humanisták, a demokraták, akik mindig mindent megmagyaráznak, elveszik előlük a levegőt. A fiatalság mindig könnyen elkábul a „most mi jövünk” érzésétől. A diktatúrák pedig mindig könnyen kihasználták a fiatalság csalódottságát vagy éppen őszinteségre való vágyakozását. Mussolini és Hitler a fiatalokba vetette a reményét, és a vasgárdista Codreanu úgy beszélt magáról és követőiről, hogy ők a „háború gyermekeit” képviselik. A fiatal Keller esete így szimptomatikus nemcsak a Rákosi-korszakra, hanem az egész XX. századra.
Keller alakjában könnyen felfedezhető a rideg, embertelen, ám lassan az igazságra ébredő nyomozó karaktere. A magyar filmművészetben talán A napfény íze ávós tisztje, Sors Iván áll legközelebb Kellerhez. A társadalom más rétegéből érkeznek ugyan – egyik a katolikus szegényparaszti, másik a zsidó nagypolgári miliőből –, ám közös bennük, hogy leszámoltak magukban az előző társadalommal. Keller a vallásos érzés őszinteségében, Sors az asszimiláció elfogadottságában csalódott. A kiábrándult, gyökértelenné vált fiatalemberek azok, akiket bármely diktatúra szívesen formál. Mindketten lelkiismeretesen vetik bele magukat a munkába – egyik a babonaság, másik a fasiszták elleni küzdelembe.
Az a jó dráma, ahol két, önmagában véve jogos morális fölháborodásból cselekvő személy rádöbben az érvek és érzések súlya alatt, hogy akaratukon kívül eszközzé tették őket, durván visszaéltek az eszme iránti bizalmukkal és hűségükkel. Sors Ivánt egy anticionista perben akarják vallatóként fölhasználni, amelybe belekeverik följebbvalóját. A Sztálin-képű, tahó ÁVH-s tábornok a legdurvább antiszemita kliséket vágja Sors arcába. A Magyar passióban Keller szintén összetűzésbe kerül véresszájú följebbvalóival, akik könyörtelenebb vallatásra ösztönzik a megtörhetetlen gerincű Leopold testvér ellen. Miközben Keller elvben a képmutató egyházat üldözné (hasonlóan a mexikói hadnagyhoz), rájön, hogy éppen elvtársai a képmutatók. A kegytárgyak megszerzése izgatja hivatali följebbvalója fantáziáját, az egyik ávós tiszt kisnyilas volt, és az ávósok feketén értékesítik az üzemanyagot (miközben a feketevágást meg büntetik). Mindez lassan fölnyitja Keller szemét, és látva Leopold atya helytállását, gerincességét megtörik, és sírva bocsánatot kér a megkínzott embertől.
Borítékolható sajnos az elrontott magyar diskurzusmezőben, hogy sokan csak azért nem nézik meg a filmet, mert gyanús számukra minden, ami a mai filmgyártás terméke. Pedig ha van történelmi film, akkor ez az. Mi a történelmi film lényege? Nem adatok fölmondása, hanem egy történelmi korszak és társadalom dilemmájának és konfliktusának bemutatása egy embercsoport életén keresztül. A film pontosan ezt teszi: bemutatja a Rákosi-korszak egyházüldözését egy embercsoporton, jelen esetben egy – talán kitalált – kisváros közösségén, a ferences rendház szerzetesein, az ávósokon és az őket körülvevő megfigyelőkön, vétlen és szándékos módon bűnrészes civileken keresztül. Ugyanakkor a dilemma történelmi és jól azonosítható az adott korszakkal, miközben persze más országokban is találhatunk párhuzamokat. Az is átérezheti a helyzet súlyát, akinek nincs információja a korszakról. Sajnos a magyar történelmi filmek egyik nagy hibája, hogy sokat akarnak markolni. Annak idején a Honfoglalás vagy a Hídember elvérzett ezen a mohóságon. A Magyar passió kiérleltebb alkotás, amely nem akar mindent szájba rágni, nem akar átfogó lenni.
Mindehhez képest teljesen mellékes, hogy a ferencesek viseltek-e szakállat, vagy sem. A történelmi filmnek a korabeli gondolkodásmód bemutatása a feladata, nem pedig a részletek aprólékos visszamondása. Végtére azon sem akadt fenn senki, hogy a méltatlanul kultfilmmé váló Rettenthetetlenben a skótok kiltet viselnek, holott az évszázadokkal későbbi ruhadarab.
Csak remélni lehet, hogy a magyar történelmi filmnek lesznek még fejezetei. Nem feltétlenül ilyen sötét fejezetei a múltról.