Barátja nem voltam, de pályatársa igen; kis híján három évtizedet töltöttünk a régi Magyar Nemzet szerkesztőségében, olykor éveken át egy szobában. Annál a lapnál és abban a rovatban, amelyek a mai mélypontokról szemlélve immár felemelően magasnak tűnnek fel, s amelynek tagjai közül sokan – mi tagadás – a hetvenes évek legelején egyfajta aggodalmaskodó bizalmatlansággal fogadták a hírt, hogy a pályáját 1960-ban kezdő Avar a Népszabadságtól átjön a Nemzetbe. Akkor már neves külpolitikai újságíró, a Magyar Televízió kiválasztott kommentátor csapatának egyik tagja; erős elkötelezettségéhez, amelyet sem akkor, sem a későbbiek folyamán soha nem titkolt, nem férhetett kétség. A nagyobbrészt pártonkívüliekből álló Nemzet szerkesztőségében aránylag gyorsan rájöttünk arra, hogy az aggodalmaskodás felesleges. János szókimondó volt, néha talán nyers a mindennapi érintkezésben, de egyenes, nem haragtartó, mentes az utólagos kicsinyes bosszúktól és pusmogó folyosói taktikázásoktól. S hamar kiderült az is, hogy nagy műveltsége, penge éles logikája, villámgyors reakció képessége és mindenekelőtt briliáns írni tudása több fejjel helyezi a pártoskodó szürkék, a törtető áltehetségek, a mondatokat izzadságosan összehozó tollvitézek fölé. És ez így is maradt végig a pályán.
Újságcikkek, külpolitikai elemzések ezrei és nagyjából egy tucatnyi könyv tanúsítja publicista kvalitásait, elmélyült ismereteit Amerikáról, a Fehér Ház mindenkori lakójáról; a sokoldalú és messzire vezető körülményeknek is köszönhetően tudósítóként tizenkét évet töltött Washingtonban, s ha valakiről el lehet mondani, hogy „mindent tudott Amerikáról”, akkor róla mindenképpen. Nem volt álszerény, és nagyon magabiztosan érvelt állításai mellett, de ennek volt előnye is, amit magam többször megtapasztaltam, amikor a Vasárnapi Hírek szerkesztőségében 2010-ig, csaknem egy évtizeden át főszerkesztőként ő is közvetlen főnököm volt. Az említett előny pedig abban állt, hogy saját véleményének közlése és fenntartása mellett nagyvonalú tudott lenni, mások más véleményét elviselte, sőt olykor elismerte. Egyik kedvenc szerzője, George Orwell számba vette, miért is ír az, aki az írásból és az írásnak él: puszta egoizmusból, hogy beszéljenek róla, esztétikai lelkesedésből - a mondatok, a szavak megformálásának öröméért -, történelmi indíttatásból - a dolgok, tények valósághű ábrázolásért -, s végül a szó legszélesebb értelmében vett politikai célzattal, hogy a társadalom, szűkebb-tágabb környezetünk legalább egy ici-picit mozduljon abba az irányba, amelyet ideálisnak képzelünk. Az 1946-ban leírt sorok pontosan ráillenek Avar újságírói habitusára. Lehetett ő kitűnő debatter, fergetegesen slágfertig tévé-kommentátor, mindenekelőtt elemző újságíró volt, no és fáradhatatlan vitapartnere a szélső világ álbajnokainak.
Heltai Jenő krokijában, ebben a mára elfeledett műfajban, meghal a nagy újságíró, de nem jut be a mennybe, mert Szent Péter bevágja előtte az ajtót, „megtelt”, mondja. Az újságíró próbálkozik a pokollal, de ott is telt ház van, ám a kroki főhőse nem esik kétségbe: „Megvonul” – ahogy Heltai írja – egy csillagon, és lapot alapít. Ha lenne ilyen csillag, Jánosnak ott lenne a helye, gyorsan találna egy alaposan alliteráló címet, és a szellemes mondatfolyamok hamar meghódítanák a zsurnalizmus csillagának olvasóit.
