Annak a magatartásformának, amit az emberi társadalmakban szolidaritásnak nevezünk, a természetben, a csapatban élő állatoknál is vannak példái és előképei. Például az afrikai vadkutyák közösen vadásznak a nagyobb prédaállatokra, majd miután elejtették a zsákmányt, mindegyik telezabálja magát, úgy viszik haza a táplálékot. Otthon aztán felöklendezik, hogy a kicsik és a szoptató anyák is ehessenek belőle – végül mindegyik egyformán teli gyomorral zárja a napot. Vagy ott vannak a csimpánzok: a hímek naponta körbejárják a területüket, ha idegen nőstényekkel találkoznak, azokat berángatják, az idegen hímeket viszont elkergetik. A csapaton belüli táplálékmegosztás, és a terület, meg a területen élők védelme is a szolidaritás megnyilvánulása. Csányi Vilmos etológus szerint ez a viselkedés az embernél a közös táplálékgyűjtéssel, illetve az egymás iránti agresszió lecsökkenésével jutott mind magasabb szintre, és az elosztásra kitalált mechanizmusok, szabályrendszerek révén fejlődött tovább. Az archaikus, 100-150 főből álló közösségek ma is úgy működnek, hogy a naponta gyűjtött bogyó vagy gomba azé a családé, amelynek a tagjai gyűjtötték, de a hús közös, függetlenül attól, hogy ki ejtette el a vadat. Kiválasztanak egy idősebb embert az elosztás bonyolult feladatára, aki gondoskodik róla, hogy minden családnak egyenlően jusson – oda is, ahol mondjuk egy baleset vagy betegség miatt senki nem vett részt a vadászatban. Egy kisebb zsákmányállat esetén ezt persze nem mindig lehet megoldani, de az osztó éppen azért idős és bölcs, hogy tudja: egy hosszabb időintervallum, mondjuk néhány hónap alatt ki kell egyenlíteni az esetleges különbségeket.
Az egymásra figyelés technikái a társadalomfejlődéssel együtt válnak egyre összetettebbé, és nyernek egyre jelentősebb funkciókat. Ha a szavannán átvonuló páviáncsapat egyik tagja megsérül vagy megbetegszik, a többiek otthagyják – az emberek nem, mert a közösség fontos összetartó ereje a gondoskodás, a bajba jutottak megsegítése.
Csányi Vilmos szerint a szolidaritás természetesen a mai társadalmakban, még a legelidegenedettebbnek látszókban is jelen van. Működik a közösségi közlekedés, tanít az iskola, gyógyít a kórház, az emberek véradónak, szervdonornak jelentkeznek, akár vadidegenek érdekében is, ami rendkívül magas szintje a szolidaritásnak. – Régen a közösségekben mindenki ismert mindenkit, az egész életüket egymás közelében töltötték. Ma mintegy 7,9 milliárdnyi ember él a földön, a közeli hozzátartozóink sokszor egy másik városban vagy akár egy másik kontinensen vannak. Az elemi szolidaritás gesztusait, mint hogy megosztjuk az ételt, vagy szállást adunk valakinek, nyilván nehezebb ismeretlenekkel szemben gyakorolni. Nem kínálunk meg vacsorával mindenkit, aki elmegy a kapunk előtt, de ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk szolidárisak: ha ég a ház, mi is megyünk oltani, és ha összeesik valaki, a segítségére sietünk, vagy mentőt hívunk – fogalmaz az etológus, azt is hozzátéve: a társadalmi szolidaritás egy formája az is, hogy számíthatunk a mentőautó megérkezésére.
Hogy a „sajátjainkkal” szolidárisak vagyunk, az „idegenekkel”, a kívülállókkal pedig nem, az minden emberi közösség sajátja, az ősi életmódú csoportoktól a sportegyleteken át az egyházakig – és természetesen a politikai szerveződésekig. A mai megatársadalomban nagyon nehéz elboldogulni a hagyományos szolidaritási ideológiákkal. Annak az elvárásnak, hogy minden emberrel legyünk szolidárisak, szinte lehetetlen eleget tenni a gyakorlatban, pedig elvi szinten a többség egyetért vele. – A társadalom természetes kívánsága, hogy meg tudja őrizni a saját kultúráját, az pedig a történelminél is mélyebb tapasztalat, hogy ennek eszköze az „idegenként” dekódoltak távoltartása – utal Csányi Vilmos a migrációval kapcsolatos attitűdök evolúciós gyökereire. Szerinte maga a szolidaritás, illetve az arra való hajlam biológiai tulajdonság, azaz kortól függetlenül állandó, a szerveződése viszont változik – pontosabban az emberi társadalmak ezeket a biológiai determinációkat alakítják koronként más-más szerveződéssé. – Mivel ugyanakkor olyasmiről van szó, ami evolúciós szempontból is előnyös, a társadalmak „jósága” lemérhető azon, milyen hatékonyan építik fel és működtetik a szolidaritás szerveződéseit – hangsúlyozza az etológus.
