"Az elmúlt évtizedben egyesítettük a nemzetet. A szabadság és a hazafiság a magyar politika két nagy hagyománya, az ezeréves Magyarország két nagy tartóoszlopa, ezt a két tartóoszlopot pedig a hűség gerendája köti össze." (Orbán Viktor miniszterelnök a Hűség napján, Sopronban, december 4-én.)
Felejtünk emberként viselkedni. Szép lassan zombik leszünk, és még csak észre se vesszük (…) – írja a digitális társadalom kritikájaként „közeli jövőnkről és távoli jelenünkről” az esztéta Almási Miklós és amikor felfesti a vélt szomorú jövőt, hál’ isten nem kezd bele a jelen taglalásába, hogyan vagyunk/lettünk máris zombik. Ezt a szép „látomást” előremenekülve kitolja a nem is annyira távoli jövőbe, ráhagyva az „itt és most” elemzését a kortársakra, s meghagyva a következő nemzedéknek az utókor dicsőítését, esetleg átkait. Fifty-fifty, vagy-vagy – ez már csak a „jövőbelátók” kockázata. És, persze mondhatjuk, hogy nincs nyoma a zombilétnek, hiszen magunk is dobunk aprópénzt a mind szaporább koldulóknak, időnként összegyűlik a beteg gyerekek netes számláján is elég pénz, az utcazenész sem hal éhen. Mégis, kényelmetlenül érezzük magunkat közben, mert valahol még feldereng bennünk: valami nagyon nincs rendben azzal a közösséggel, amely képtelen rendszerszerűen kezelni az egészet. Pedig egyszer már megtanultuk, hogy amint nem lehet a „népgazdaság” gondjait kommunista szombatokkal megoldani, úgy nincs mit kezdeni az emberbaráti gesztusokkal sem, ha a rendszer egésze sánta. Ha így van, úgy csupán – bár a filantrópia sem kevés – saját lelkiismeretünket altatjuk el, de nem is tehetünk többet, vagy mást: a rendszer foglyai vagyunk. Még csak nem is a digitális társadalom foglyai, amely majd kiteljesíti a saját fogságát. Ez még csak a XX. század fogsága, hogy emberléptékűre szabjuk a létezést.
Amint a történelemnek nincs „terve” az emberiséggel, úgy bizatott rá az emberiségre, hogy megválassza saját közösségét, amelyben élni akar, és jobb híján a többség akarata dönt. Akadnak e keserves vitákban szellemi csúcsteljesítmények, amilyen az Amerikai Egyesült Államok népének Függetlenségi Nyilatkozata 1776-ból: "Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék…”. A Nyilatkozat intézményesen biztosítja azt az életformát, amelyet a pionírok megszoktak és megszerettek. Nem mond nagy szavakat, nem ígér elérhetetlent. De amit ígér – éspedig az élethez s a szabadsághoz való jog mellett – az emberiség történetében intézményesen első ízben: a boldogsághoz való jogot.
Forradalmat azonban nem lehet csinálni – azt puccsnak nevezik –, a kormányzat (a hatalom) igáját egy nép akkor veti le, ha a hatalmat már nem tudja és nem is akarja elviselni. Ha az általános elégedetlenség kilép a politikai keretből és társadalmi elégedetlenséggé lesz. Ha emberként a koldusban magunkra ismerünk, ha megértjük az intézmények fontosságát, amikor élhetőnek vagy élhetetlennek tartunk valamely rendszert.
Maholnap 12 éve, hogy a Fidesz uralja a politikai hatalmat Magyarországon. Hogy hogyan, arról sokat olvastunk, de nem eleget. Nem véletlen, hogy a hozzáértők annyian és annyiszor leírták e rendszer politikai és gazdasági szerkezetét és működését, etikátlanságát és erkölcstelenségét, mert amíg nem világos, mi is valójában az az iga, amit le kell vetnünk, addig a csupasz ellenszenven túl nem sokat lehet tenni ellene. Az ellenszenv pedig kevés, azt sokáig el lehet viselni. Addig a minden autoriter rendszerre jellemző módszerekkel – olvassunk többet Goebbelstől! -, amiket csak megfejel a modern tömegtájékoztatás, a hatalom fenntartható. A koldus arca, a rendszer szociális válsága feledtethető, eltakarható, esetinek hazudható. A lényegi mozgás a mélyben van. Ott és akkor támad fel az immár nem csak politikai, hanem társadalmi elégedetlenség, amikor a meghatározhatatlan középosztály (vagy amely annak gondolja magát) félteni kezdi saját egzisztenciáját, tetézve azzal, hogy elkezd nem hinni a hatalom propagandaígéreteiben, bármennyire is viszonylagos jólétben tartották addig. A hatalom szövetének felfeslése bármely rétegnél, akár periferikusnak gondolt csoportjában, bármikor elkezdődhet.
A Fidesz lassan másfél évtizede hatalmon van. Másfél évtizede kíváncsian lessük, milyen „kötőszövettel” szándékozik egyben tartani a nemzet közösségét. Eltérő okok miatt nem sikerült megtalálnia e speciális kötőszövetet: sem a kommunistázás, sem a kultúrharc (a történelem átsatírozása), sem a Nyugat-ellenesség, sem a még politikai jelszónak is gyenge rezsiharc, sem a menekült-félelem nem volt erre hosszabb ideig alkalmas. Maradt az irracionális hit, a hit az „egyetlen szuverénben”, Orbán Viktorban. Ezért is mondhatjuk, hogy a Fidesz – már az unalomig ismételgetve – egyszemélyes, egyfejű, autokrata képződmény, amely sem nem párt a hagyományos értelemben, sem nem politikai szövetség, még kevésbé politikai közösség. Már csak azért sem, mert érték nélküli alakulat, pragmatikusnak ön-jellemzett formáció, amelynek pragmatizmusát egy személyben a szuverén politikai látomásai, víziói határozzák meg, aminek lényege a propaganda-kormányzás. Ez hosszú ideig sikeres lehet, addig, amíg a társadalmi többség nem kezdi szembesíteni a hamis párhuzamos valóságot a létező valósággal.
Hanem van itt egy métely, ami halálos kitartással mérgezi Európát, a nacionalizmus. A nemzeti függetlenség és a politikai nemzetállamok szuverenitása, aminek magyar formája, ultranacionalizmus, a magyar nemzeti felsőbbrendűség érzése, amit az ezeréves államra hivatkozva óvatosan ugyan, de gyakorol a magyar állam. Mert ez a legkézenfekvőbb kísérlet a nemzeti gyanta megteremtésére. A globális világ létét ma tagadni – ahelyett, hogy alkalmazkodnánk hozzá – bornírtság, miközben a nemzetállami szuverenitás történelmi ideje lejárt, amikor a globális kihívások okai és következményei is globálisak, amikor már a multilaterális együttműködésnek van szorító ideje.
A politikai nemzetállamok létét több mint megkérdőjelezi a gazdasági globalizmus, amelynek világpiacán akár egy kis magyar cégnek is versenyképesnek kell lennie. Ezen nem segít, ha a gazdaságot – hatalomtechnikai okokból – a korporativizmusra építjük.
Mindez azonban eltörpül az utóbbi évtized legnagyobb bűnéhez, az egyéni és közösségi autonómia felszámolásához képest, amely törekvés nem csak a közigazgatást, hanem a civil szférát is tönkretette. Kiszolgáltatta a politika kénye-kedvének, erősítve a hitet, hogy a közügyek gyakorlása úri huncutság, ami megöli a társadalom tagjainak egymásra találását, azt, hogy – szlogenek helyett – az a bizonyos nemzetösszetartó erő létrejöhessen.
"Mit üzensz azoknak, akik száz év múlva, vagy ötszáz év múlva ülnek szemközt veled?" - kérdezte a tévériporter a halála előtt Nagy László költőt.
„Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Ha lesz emberi szellemük, tudatom velük, üzenem nekik, hogy csak ennyit tudtam tenni értük.”
Meglátjuk-e a koldus tükrében önmagunkat, avagy zombik leszünk?