A pandémia árnyékában különösen felértékelődik a szolidaritás szerepe. Az egyház tanításában ez igen átfogó fogalom, s a menekültek megsegítését éppúgy jelenti. Manapság azonban a jobboldali populisták minden olyan kezdeményezést kétkedve, ellenszenvvel fogadnak, amelyben Ferenc pápa a társadalom kirekesztettjei, a menekültek megsegítésére szólít fel. Pedig a katolikus egyházfő nem valamiféle „kommunista háttérhatalom” titkos üzeneteit hangoztatja, ő a krisztusi és az egyházi tanítás hiteles képviselője. Ma már feledésbe merül, hogy több elődje is hasonló gondolatokat hangoztatott a szolidaritásról, így például II. János Pál pápa.
A pápák programjában a XX. században jelent meg hangsúlyosabban a szolidaritás fogalma. Ebben nagy szerepe volt XV. Benedek pápának, aki számos kezdeményezést tett az első világháború lezárására – hasztalanul. Miután kénytelen volt felismerni, hogy a nagyhatalmak nem hallgatnak rá, arra törekedett, hogy enyhítse a civil lakosság szenvedését. A püspököket és papokat arra ösztökélte, látogassanak el a fogolytáborokba, s a Vatikán is folyamatosan tájékozódott a bebörtönzöttek körülményeiről. XV. Benedek békéltető akciói közé tartozott a foglyok hazatelepítése vagy jobb életkörülményeik kezdeményezése. Javaslatokat tett a beteg és sebesült foglyok cseréjére, helyzetük javítására.
A szolidaritás szorosan összefügg az egyház szociális tanításával. A II. vatikáni zsinat elindítója, XXIII. János már érintette a szolidaritás témakörét 1961-es Mater et Magistra és 1963-as Pacem in Terris enciklikáiban. Utóbbiban János pápa „aktív szolidaritásra” szólított fel, amely – mint rámutatott – nem választható el a közjótól. A szolidaritást a II. vatikáni zsinat Gaudium et Spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója emelte az egyházi tanítás szintjére. Külön fejezet szól „A megtestesült Ige és az emberi szolidaritás” témaköréről. A dokumentumban ugyanakkor a szolidaritást tágabb értelemben is használják, az egyetemes kölcsönös függőség, a nemzetközi kapcsolatok, valamint a hívők közösségei elemeként. Ezek révén valósítható meg a tökéletes szolidaritás. A Gaudium et Spes voltaképpen deklarálja, hogy a szolidaritás elve központi helyet foglal el a katolikus szociális gondolkodásban. A világban ugyanis egyre nő a különbség a gazdagok és a szegények között, a kizsákmányolás pedig új kihívás elé állítja a szolidaritás etikai és teológiai koncepcióit.
A szolidaritás II. János Pál tanításában nyert új értelmet. Ezzel kapcsolatos elképzeléseit részletesen vázolta a Sollicitudo Rei Socialis című, 1987-ben kiadott enciklikájában. Utalt arra, hogy a szolidaritás keresztényi kötelesség, amellyel az ember az igazságosságért lép fel. „A szolidaritás kétségtelenül keresztény erény” írta, s úgy vélte, az evangéliumokból fakadó szeretet meg is követeli a szolidaritást. Ez pedig, mint társadalmi elv, alapvető gazdasági és társadalmi változásokat von maga után. Mint enciklikájában rámutatott, „a szolidaritás segít bennünket abban, hogy a »másikat« – személyt, népet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk.” A szolidaritás egyik alapelve, hogy az egyik nép nem kerekedhet a másik fölébe.
A szolidaritásnak tehát II. János Pál elképzelései szerint szerepet kell játszania az isteni terv a megvalósításában, mind az egyének, mind a nemzetek és a nemzetközi társadalmak szintjén. A „bűn struktúrái”, ahogy fogalmazott, csak az egyház által fáradhatatlanul hirdetett emberi és keresztény szolidaritás gyakorlásával győzhetők le. Csak így szabadulhatnak fel teljes mértékben a pozitív energiák a fejlődés és a béke javára.
Hogy II. János Pál tanításában a szolidaritás központi helyet foglalt el, ez köztudott. Arra azonban az őt teljes joggal ikonnak tekintő konzervatívok már nem szívesen emlékeznek, hogy nála a keresztényi szolidaritás kiterjesztése nem csak a szegények, hanem a menekültek megsegítésére is vonatkozott. Az 1990-ben kiadott Redemptoris Missio kezdetű enciklikájában úgy foglalt állást, hogy a keresztényeknek segítséget kell nyújtaniuk a más vallásúaknak az integrációban, a különböző vallások találkozása pedig a keresztényeknek is lehetőséget ad arra, hogy megismerjék mások kultúráját. S ami még ennél is fontosabb: az egyház kötelessége a menekültek befogadása, és olykor anyagi támogatást is nyújtani kell számukra.
A 2004-ben, az Elvándorlók és Úton Lévők Pápai Tanácsa által kiadott, „Krisztus szeretete a vándorlók iránt” című dokumentum – amelyet Stephen Fumio Hamao bíboros, a tanács akkori elnöke, valamint Agostino Marchetto címzetes érsek jegyez – arra emlékeztet, hogy már a korábbi bevándorlókról szóló egyházi iránymutatások is a „befogadás kultúrájának” fontosságát, a szolidaritást hirdetik. „A jelenlegi migráció ezenkívül a szolidaritás és az evangelizáció új feladata elé állítja a keresztényeket, és felhívja őket arra, hogy mélyítsék el a más vallási és világi csoportokkal közös és a harmonikus együttélés biztosításához elengedhetetlen értékeket.” A dokumentum a szegények közötti különbségekre, a globalizációra, illetve a nacionalizmus erősödésére vezeti vissza az elvándorlást: a hatalmon lévő kormányok ugyanis mind kevésbé tartják tiszteletben a nemzetiségek jogait. (Itt köszön vissza a Sollicitudo Rei Socialis enciklika, amelyben a pápa kifejtette, a szolidaritás nem jelenthet alá-, fölérendeltségi viszonyt.) A szerzők szerint a migráció felgyorsul, függetlenül attól, hogy a terrorizmus miatt csökkenhet a mozgás szabadsága. Ugyancsak időszerű az a megállapítás, amely szerint „egyetlen ország sem gondolhat arra, hogy egyedül oldja meg a migráció problémáit”. A dokumentum megemlíti továbbá, hogy az egyház feladata a nem keresztény bevándorlók megsegítése is: „Az egyház síkra száll a nem keresztény bevándorlókért is (...), amennyire csak lehet, támogatni fogja más vallások vándorlóit.”
A dokumentum egybecseng II. János Pálnak a menekültek 2003-as világnapja alkalmából kelt üzenetével. Ebben a pápa kifejti, mások befogadása keresztényi kötelesség, s „az evangéliumi szeretet ezen alapvető kifejezése a migránsok és menekültek iránti szolidaritás számtalan programjának elindítója a világon.”
XVI. Benedek tanításában a szolidaritás a nyomor elleni küzdelem eszköze volt. Ennél azonban jóval tágabban alkalmazta a fogalmat Ferenc pápa. Egy idén októberben elhangzott beszédében kiemelte, hogy a szolidaritás nem csak embertársaink megsegítését jelenti: „Isten arra irányít bennünket, hogy kiteljesítsük önmagunkat a mások felé való nagylelkű szolidaritás, a másokkal való együttműködés és mások iránti felelősség által. Ezt kell tenni a társadalmi élet minden megnyilvánulásában, a kapcsolatokban, a munkában, a civil elköteleződésekben, a teremtésvédelem feladatában és a politikán keresztül is.” Ugyanakkor, mint mondta, a szolidáris állam nem politikai kérdés, hanem „Isten álmának megtestesítése”. Nagyon fontos ez a gondolata, hiszen arra utal, aki elutasítja a másokkal való szolidaritást, az nem a krisztusi társadalom megteremtésére törekszik.
Ferenc pápa tanítása szerint, éppen az említettekből fakadóan, a keresztényeknek élen kell járniuk a szolidaritáson alapuló világ létrehozásában. Ehhez azonban konkrét döntésekre és tettekre van szükség, mert ezek nélkül – amint a szegényeknek szentelt világnapon, novemberben rámutatott – „a szegények szenvedését nem lehet enyhíteni”. Ez a motívum szeptemberi pozsonyi látogatásán is előkerült. Úgy foglalt állást, hogy az egyháznak a szolidaritás és az elfogadás jelképévé kell válnia. A katolikus egyház tehát sosem támogathat olyanokat, akik a kirekesztés elvét hirdetik.
A szolidaritás egyfajta lemondást is jelent az egyén részéről, hiszen az önzéssel való szakítás. Ezért szemben áll minden gerjesztett nacionalizmussal, vagy a társadalom megosztására tett kísérletekkel. Erre mutatott rá a béke 54. világnapjára, 2021. január 1-re írt üzenetében. „Szomorúan állapítom meg, hogy a szeretet és a szolidaritás tanúságtételei mellett sajnos a nacionalizmus, a rasszizmus és az idegengyűlölet számos formájának, s ugyanígy a háborúknak és konfliktusoknak a felerősödését is tapasztalhattuk, amelyek halált és pusztulást hoznak.” Ferenc azt is megjegyezte, nem véletlenül választotta üzenetének „A gondoskodás kultúrája mint a béke útja” címet.
A pápa azonban nem csak beszél a szolidaritásról, számos kezdeményezést tett a rászorulók felkarolásáért. 2016-ban bevezette a szegények világnapját. A cél ugyanis megfogalmazása szerint az, hogy „ne fordítsuk el tekintetünket és ne féljünk közelről látni a gyengébben szenvedését”.
