A tűzfigyelő posztja – és ezt szerénytelenség nélkül mondhatom – kitüntető megbízatás. Nem kaphattam volna e dicső feladatot, ha nem lennék éber, megbízható, ha nem tekintenék mindig a távolba, szememmel hol tábortűz, hol gyújtogatás füstjét kutatva.
Szaglásom is kifinomult, kilométerekről, akár a szomszéd falutól megérzem, mikor ég a tarló a határban, vagy nádtető, esetleg a fenyőerdő.
Őseim közt voltak tűzfigyelők, akik toronyból figyelhették a tájat. Manapság, hogy a világ ez a része elszegényedett, már csak egy-egy magas fa segít végezni munkámat. Az is csak valameddig, mert tüzelő sincs elég télen, egyre több fát vágnak ki, lopva vagy hamis engedéllyel, hogy melegedjenek.
Ha valaki keresett, tudhatta, hogy melyik fán találhat meg, ahonnan fáradhatatlanul nézem a tájat, sokszor még szürkületkor is. De nemigen kerestek…
Régebben meleg ebédet hozott valamelyik asszony, de amióta öregszem, nem vagyok olyan derék ember, mint régen, nemigen hoz senki semmit.
A falu híreiből is kimaradok, ki halt meg, hol született gyerek, kinek fulladt a mocsárba a tehene, vagy, hogy elmosta az árvíz a felettünk lévő falu tavának gátját. Temetésre sem mehetek és misére sem, lakodalomba meg különösen nem, akkor ott van mindenki, nekem kell figyelni, nem ólálkodik-e valaki más portája előtt.
Tűzfigyelő. Nos, már itt az elnevezésnél kezdődik az én szomorúságom. Mert miért figyeljük a tüzet? Nem figyeljük a tüzet, azt figyeljük, hogy nincs-e tűz! Akkor megy minden jól, ha nincs. Ha van, akkor kell jeleznem, kiabálni, lármázni, elszaladni a haranghoz és harangozni veszettül, hogy mindenki tudja, baj van, veszély fenyegeti a falut, a termést.
Ilyenkor, amikor a nagy riadalom elül, mindig dicsérnek, vendégül látnak étellel, kínálnak itallal. Inni nemigen szoktam, nem mászhatok fára, csak tiszta fejjel.
Van, amikor éppen nem a tüzet, hanem a vizet figyelem, amikor jön az árvíz és fenyegeti mindenünket. Sokszor mosolygok magamban, a tűzfigyelő a vizet figyeli, de igyekszem ezt is méltósággal végezni, vigyázom a falunkat.
Jelezni kell, ha a falu egyetlen kútját idegenek közelítik meg, soha nem lehet tudni, hogy vizet vesznek csak fáradt útjukon, vagy netán döggel mérgezik azt.
Tulajdonképpen nagyon ellentmondásos ez az egész, tűz és víz, legyen vagy ne legyen, tudni kell, mikor mi a jó.
Soha nem mertem bevallani, hogy legbelsőbb zsigereim pont fordítva diktálnák a feladatot. Sok-sok őssel ezelőtt a tűzfigyelő feladata éppen az ellenkezője volt a mainak, mint ükapámnak is, akitől a nagyon-nagyon régi, megkopott, repedezett bőr oldaltáskám rám maradt.
Régen azt a kevéske tüzet kellett őrizni, táplálni, amit a természet hozott létre, villámcsapás, vagy szárazságban az üvegcserepek gyújtottak összegyűjtött fényükkel, melegükkel. Ha ükapám figyelme ellankadt, esetleg elbóbiskolt vagy elábrándozott, és a tűz kialudt, akkor neki kellett tüzet csinálni, ami megint egy megbecsült tudás volt.
Amennyire csodálta, szerette a tüzet, lobogó forróságát, annyira félt is, amikor a tűz elszabadult, felégetve az értékeket.
Ükapám – már meglett férfi korában – felesége hűtlenkedése miatt választotta ezt a munkát, hogy szégyenével ne kelljen az emberek között lennie. A vasvillát ükanyám hátába vágta, majd felakasztotta magát, de levágták, az asszony is felgyógyult, csak a hátát fájlalta meg a lelkét.
Mielőtt a nyár elején minden egyforma zöld lesz, amikor még minden más és más zöld, amikor virágba borulnak a mezők, na, az a legszebb.
Nyáron a madarakat figyelem, hogy játszanak, kergetőznek, vijjognak örömükben a fecskék, vagy nézem, hogy valamelyik ragadozó madár hogyan cserkészi be áldozatát, legtöbbször sikerrel.
Az ősz is szép, bár nem mindig sárgul, pirosodik a lomb, van, amikor minden egyből barna lesz és lehullik a levél.
Télen, amikor a kezem még a szőrmekesztyűben is dermedtre gémberedik, csak mint egy kampót akasztom az ujjaimat az ágakba, hogy le ne essek. Azért huncutságból ilyenkor gyúrok egy-egy hógolyót és nyakon vágom vele valamelyik menyecskét, hadd sikoltozzon.
Amitől félek, az a vihar. Hány fába csapott már mellettem villám, de nekem ilyenkor is figyelni kell, nem lángol-e villámcsapástól valamelyik pajta, vagy nem esik-e össze valaki a mezőn, aki elmulasztotta időben abbahagyni a munkát.
Reggel még sötétben indulok, és este, amikor a rét felett, a házak között a fecskék helyet cserélnek a denevérekkel, amikor a nappal és az éjszaka összeér, akkor mászok le elzsibbadt lábaimmal a fáról.
Amíg fel tudok kapaszkodni a fára, addig van még egy kevéske megbecsülésem, hát igyekszem megfelelni…
Megyek haza. Hűvös a szoba, inkább rideg, nem vár senki, nincs se asszony, se gyerek, de még egy kutya sem, hiszen nem vagyok otthon egész nap, meg vigyáznia sem kellene semmire, nincs semmim. Megkeményedett lelkem ellenére szeretem én annyira a soha sem volt kutyámat, hogy nem hagynám magára, ha majd meghalok.
