Aznap hamarabb engedtek el minket. Délután egykor kaptuk az e-mailt arról, hogy háromkor hivatalosan vége a munkaidőnek. A karácsony előtti utolsó munkanap volt. Ilyenkor már senki nem foglalkozik azzal, hogy dolgozzon. Megszaporodik a kávézások száma. Gyakoribbak lesznek a cigiszünetek. Már semmit nem lehet elintézni. Nem is kell.
Meg sem próbáltam dolgozni. A többi elemzővel a konyhában ülve kávézgattunk, és szidtuk a rendszert. Ez volt az egyik kedvenc elfoglaltságunk. Négyen voltunk. Mind a négyen kivételes helyzetben. Az irodai dolgozók közül mi voltunk a leginkább mobilisak, akárhonnan tudtunk dolgozni, nem voltunk sem helyhez, sem időhöz kötve. Más szemszögből nézve mobilisnak kellett lennünk, hogy bármikor bárhonnan tudjunk dolgozni. Áldás és átok volt ez egyszerre.
A rendszert mindig szidtam, személyeket ritkán. Nem tudhattam, hogy ki van beszervezve. Hogy ki jelent, hogy ki mennyire van becsatornázva a vezetőséghez. A magánéletemet nem hoztam be a céghez. Nem feltétlenül hazudtam magamról, inkább csak tereltem. A nevemen, a koromon és a tartózkodási helyemen kívül nem sokat tudtak rólam a többiek. Alig voltam látható civilként, és ez harmonizált az elképzeléseimmel. Oké, azt talán tudták, hogy mennyire vagyok naprakész a Trónok harca aktuális heti történéseit illetően. A The Walking Deadből is egészen felkészült voltam.
Fél három körül kimentünk bagózni a teraszra. Ekkor már néhány órája hullott a hó. Beszélgettünk körülbelül háromig, aztán visszamentünk az irodába. A füzetemet, a tollaimat és a többi irodai kacatot besöpörtem az íróasztalom fiókjába. A laptopomat a táskámba raktam, és hazamentem.
Este nyolcra hirdették meg az évzáró buli kezdetét. Rengeteg időm volt még indulásig. Elnyúltam az ágyon, néztem a plafont, és vártam arra, hogy indulni kelljen. Nem volt túl sok kedvem odamenni.
Ennélfogva szó sem lehetett arról, hogy időben érkezzek. Meg akartam úszni a kötelező, éhgyomorra történő felesezést. A jópofizást. A melyik asztalhoz üljünk kérdést. Az volt a tervem, hogy a nyitóbeszéd alatt besurranok, leülök valahol hátul, aztán, ha vége a hivatalos résznek, még maradok néhány kézfogásra. Egy frissítőre. Pár szóra a kollégákkal. És felszívódom.
Hiába érkeztem a meghirdetett időpontnál később, mások sem voltak pontosak, ezért a buli nem kezdődött még el. Amint beléptem az étterembe, Antal, a cég pénzügyi vezetője ugrott a nyakamba. Arcon csókolt és elrohant. Nem úgy emlékeztem, hogy ilyen jóban lettünk volna.
Kimentem a kertbe dohányozni. Megkerestem az elemző srácokat, és hozzájuk csapódtam. Izgatottak voltak az este miatt. Kiöltöztek. Illatos parfümöket fújtak magukra. Egészen megleptek ezzel. Azt hittem, hogy a ruhatárukban nincsenek sem ingek, sem zakók, csak kinyúlt pólók és kapucnis pulóverek.
Leültünk az egyik asztalhoz. Nem sokkal később befutott mindenki, és elkezdődtek a beszédek. Másfél órán keresztül ment a szócséplés. Éves árbevétel, árrés, logisztikai és értékesítési eredmények, pénzügyi helyzetünk, fejlesztések, jövő évi tervek. Ilyesmik. Minden évben ugyanaz ment. A vezetőség tagjai kiálltak, és a recsegő-sípoló mikrofonba hadarva olvasták fel szóról szóra a prezentációjukat. Csak a helyszín és a számok változtak, a beszélők sorrendje, a diák sorrendje, az egész narratíva megmaradt. A cég működik, a cég fejlődik, jövőre is lesz munkahelyünk.
Azt hiszem, elsősorban ez utóbbi érdekelt mindenkit. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor.
Kihirdették az év dolgozóit. Az év raktárosa, az év értékesítője, az év irodai dolgozója. S a többi. Az év irodai dolgozója én lettem. Nem gondoltam volna. Kiváló és fáradhatatlan munkájáért. Egész éves magas színvonalú teljesítményéért. A cégnél bevezetett fejlesztésekért. A kollégáim tapsoltak. Kimentem a pódiumhoz, útközben megbotlottam a saját lábamban, de szerencsére nem estem ki a ritmusból. Átvettem az ajándékcsomagot, amiben volt céges bögre, céges póló, céges toll, pezsgő és csokoládé. Legalább valamit el tudok belőle ajándékozni.
Az egyik lelkes marketinges készített az év díjazottjairól néhány fotót, aztán visszamentünk a helyünkre. Megvacsoráztunk. Úgy gondoltam, hogy itt az ideje távozni. Amint felálltam az asztaltól, odajöttek néhányan, hogy gratuláljanak. Mosolyogtam, tizenhétig számoltam a kézfogásokat, utána feladtam. Valaki a kezembe nyomott egy felespoharat, valaki koccintásra emelte a sajátját, valaki még egyet hozott. Próbáltam lassítani, próbáltam elszabadulni, de nem ment. Nem is tudtam, hogy ennyien kedvelnek. Azaz nem is tudtam, hogy ennyien kedvelik azt a képet, amit mutatok magamról. Vitt a sodrás, és egyre kevésbé akartam ellenállni.
Kimentem a mosdóba. A piszoárnál állva Antal lépett mellém, és nagyot csapott a hátamra. Izzadt volt a tenyere. Ugyancsak közvetlen mostanság.
„Ez igen, gratulálok.”
„Köszönöm.”
„Megvan neked a Lina?”
„A gyakornokotok?”
„Aha.”
„Megvan. Miért?”
„Ma este hazaviszem.”
„Ezt ő is így gondolja?”
„Persze. Csak még nem tudja” – mondta búcsúzásképpen, rám kacsintott, és elindult kifelé.
„Te utolsó gyökér” – mormoltam félhangosan.
„Mi?” – kérdezett vissza. Szóval még itt volt a WC-ben.
„Csak elmegyek sörért.”
Hallottam, ahogy becsapódik utána a mosdó ajtaja. Befejeztem én is, és visszamentem a többiekhez. Láttam Linát, aki éppen az étterem közepén kialakított téren táncolt az egyik beszerzővel, míg az kétségbeesetten próbált úrrá lenni a végtagjain.
Akik eddig valamennyire tartották magukat, kezdtek a többiekkel együtt elsüllyedni a korlátlan ingyenes alkohol, a rettenetes zene és az évzárás okozta eufóriában. Minden egyre hangosabb és egyre homályosabb lett, a táncolók is egyre bátrabbá és kihívóbbá váltak. Kimentem levegőzni az udvarra. Károly, az értékesítési vezető és Antal valamelyikük céges telefonját nézték és röhögcséltek, három területi képviselő éppen egy fém söröshordót rugdosott, a marketinges csoportvezető pedig az egyik álló hamuzóba hányt. Rajtuk kívül voltak kint még vagy tízen, de őket nem tudtam azonosítani. Mint mindenki, ők is azon dolgoztak, hogy éppen olyan emlékezetessé tegyék az estéjüket, hogy már kellemetlen legyen rá emlékezni.
„Hogy vagy?” – kérdezte valaki a hátam mögül. Megfordultam. Lina volt az.
„Megvagyok. És te?”
„Unatkozom.”
„Ezzel nem vagy egyedül.”
„Nem iszol velem egy rövidet?”
„Dehogynem.”
Örültem, hogy megtalált. Kedveltem a társaságát. Nem beszéltünk sokat, de ha szóba elegyedtünk, vele legalább nem unatkoztam. Megittunk pár felest, és táncolni hívott. Mentem. Mindig is rettenetes táncos voltam, de vele jól éreztem magam. Sokáig ugráltam. Elfáradtam. Kijöttünk a tömegből, és lenyomtunk még néhány italt. Nem voltam részeg, de megéreztem a piát. Szerintem ő is. Odahajolt hozzám.
„Szerintem hazamegyek. Elkísérsz egy darabon?” – kérdezte.
„Persze” – feleltem.
Összeszedtük a cuccainkat és elindultunk. Útközben elköszöntünk a szembejövő kollégáktól. A szemem sarkából láttam, ahogy Antal felénk mutogat. Elmentünk az éjszakai megállójáig, megvártam vele a buszt. Mielőtt felszállt, megkérdezte, hogy Antalnak van-e felesége. Van, mondtam. Aztán megölelt, és elment. Az ajándékcsomagból a bögrét, a pólót és a tollat kidobtam egy szemetesbe.
Másnap arra keltem, hogy csörög a telefonom. Felvettem.
„Szevasz, Anti vagyok. Hogy telt az este?” – kérdezte hízelegve. Tudtam, hogy azon jár az esze, hogy mi történhetett közöttünk Linával.
„Remekül.”
„Figyi, kéne nekem egy riport a december havi árrésről cikkelemekre lebontva, át tudnád küldeni?”
„Karácsony van… ez most komoly?”
„Jó, hogy mondod, legyen még az októberi és a novemberi is.”
„Ma kell?”
„Igen, mindenképpen.”
„Oké. Majd küldöm.”
„Boldog karácsonyt!”
„Üdvözlöm a kedves feleségedet” – mondtam, és kinyomtam, mielőtt reagálhatott volna.
Nagyjából két óra alatt megcsináltam a riportot, amit kért, és elküldtem neki boldog új évet aláírással. Nem gondoltam komolyan.
