Az EBRD „Life in Transition" című felmérése már 2006-ban kimutatta ezt a kiábrándultságot, annak ellenére, hogy a 2000-es évek elejének válság előtti évei gazdaságilag a térség legsikeresebb évei voltak. A Life in Transition felmérés nem az első volt, amelyik megkérdezte az emberek véleményét a rendszerváltásról, de az első, amelyik az egész posztszocialista régiót lefedő összehasonlítható adatokat szolgáltatott. A felmérésekből kiderült, hogy a válaszadók mindössze 30 százaléka gondolta úgy, hogy országa gazdasági helyzete 2006-ban jobb volt, mint 1989 körül.
A Pew Research egy másik, széles körben idézett összehasonlító felmérése a kapitalizmus támogatottságának masszív csökkenését mutatta ki 1991 és 2009 között. A legnagyobb, 34 százalékpontos visszaesés Magyarországon volt, amelyet Litvánia (26 százalék) és Bulgária (20 százalék) követett. A Pew Research szintén azt találta, hogy a magyarok 72 százaléka szerint „a legtöbb ember rosszabbul élt” 2009-ben, mint 1989-ben. A Life in Transition felmérések második része, amelyet 2010-ben, a globális pénzügyi válság közepette végeztek, még szélesebb körű problémákat mutatott.
Ha megkérdezzük az emberek véleményét arról, hogy az átmenet hogyan hatott a társadalom egészére, más eredményt kapunk, mint ha az egyéni helyzetükről kérdezzük őket. Ez utóbbi jobb képet mutat. A legtöbb felmérés azt találta, hogy 1989 után Kelet-Európában nőtt az egyéni jólét és boldogság. A robbanásszerűen növekvő egyenlőtlenségek ismét kulcsfontosságúak annak megértéséhez, hogy miért térnek el az egyéni és a társadalmi szintű értékelések. A posztszocialista polgárok olyan tisztességes piacgazdaságot akartak, amely nekik és másoknak is előnyös. Az államszocializmusban tapasztalt alacsony egyenlőtlenség és biztonság az északi szociáldemokráciára emlékeztető értékrendet alakított ki.
Az átmenet tervezői azonban az északi modelltől jelentősen eltérő rendszereket építettek ki. Hilary Appel és Mitchell Orenstein 2018-as könyvükben részletesen leírták, hogy a politikai döntéshozók hogyan versengtek a külföldi figyelemért és befektetésekért a neoliberális "erényjelzés" révén. Ez volt a régió versenyállamainak ideológiai alapja, amely a külföldi befektetéseket minden más politikával szemben előnyben részesítette. Ez sikeres feldolgozóipari exportgazdaságokat eredményezett, amelyeket ugyanakkor gyorsan növekvő jövedelmi egyenlőtlenség, munkaerő-piaci bizonytalanság és gazdasági dualizmus sújt. Ez táplálja az átmenetből való széles körű kiábrándultságot.
Ghodsee és Orenstein könyvének utolsó, empirikus része az etnográfiai kutatások legfontosabb megállapítását összegzi. A vizsgált tudományágak közül az antropológusok hajlamosak a legkritikusabban viszonyulni a posztszocialista átalakulás hatásaihoz. A közgazdászok a gazdasági növekedésre vonatkozó összesített statisztikákat helyezik előtérbe, és háttérbe szorítják vagy teljesen figyelmen kívül hagyják az egyenlőtlenséget, a bizonytalanságot és a személyes tapasztalatokat. Az etnográfusok elmerülnek a helyi kultúrákban, és így érzékenyek a személyes szenvedés dinamikáira. Ahogy Fabio Mattioli Dark Finance című, a macedóniai illiberalizmus politikai gazdaságtanát bemutató etnográfiájáról szóló recenziómban érveltem, a kelet-európai antropológusok előrelátóak voltak a régió válságát illetően. Ők adták a posztszocialista neoliberalizmus ellentmondásainak első mélyreható elemzéseit.
Míg a legtöbb, makrotrendekre koncentráló elemző a piacok terjeszkedését ünnepelte, a néprajzosok megmutatták azokat a mélyen átélt szenvedéseket, amelyeket ez a folyamat okozott. Ők voltak az elsők, akik felismerték azt is, hogy ez a posztszocialista piacosítás hogyan váltott ki egy Polányi-féle „kettős mozgást” a társadalmi önvédelem nacionalista formái felé. Ghodsee és Orenstein könyve összefoglalja azt a mérhetetlenül gazdag empirikus anyagot, amelyet az etnográfusok három évtized alatt produkáltak.
A néprajzkutatók sok hasonlóságot találtak Üzbegisztántól Litvániáig, Romániától Oroszországig, Bulgáriától Magyarországig. A közösségek széthullása, a munkáskultúra hanyatlása, a teljes identitásvesztés, a pénzügyi nehézségekkel való megküzdés premodern formái, a társadalom újrafeudalizálódása az államszocializmus összeomlása után (amit magyar nyelven Szalai Erzsébet elemzett), a nacionalizmus újjáéledése, valamint az átmenet nyerteseinek az új lehetőségeket hangsúlyozó piacpárti diskurzusai és az emberek mindennapi elbeszélései közötti hatalmas eltérések olyan közös tapasztalatot jelentenek, amely összeköti a posztszocialista térség történelmileg és földrajzilag rendkívül sokféle országait.
A könyv egyik kétségtelen erőssége a széleskörűség. A rendkívül széles merítésből azonban korlátok is fakadnak, amivel a szerzők is tisztában vannak. A könyv nem az okokról szól; Ghodsee és Orenstein határozottan az átmenet eredményeire helyezik a hangsúlyt. Igazuk van abban, hogy az egyenlőtlenséget helyezik előtérbe. Az is egyértelmű, hogy a szerzők szerint ez a megsebzett posztszocialista táj az, ahogyan a neoliberális kapitalizmus kinéz. A széles körű szenvedés politikai-gazdasági okairól szóló szakirodalom azonban háttérbe kerül a szerzők által szintetizált demográfiai, szociológiai, politológiai és etnográfiai adatokhoz képest. Nem lehet persze egyszerre két könyvet írni. A szerzők szerint a Taking Stock of Shock a posztszocializmus újra-értékelésének első lépése.
A siker- és katasztrófanarratívák szembeállítása politikai szinten jól működik. Egyik oldalon az átmenet nyertesei, a közgazdászok, a liberális elitek és a nemzetközi pénzügyi intézmények a sikernarratívát részesítik előnyben. Másik oldalon a nemzeti populisták a katasztrófanarratívát árulják politikai termékként szavazóiknak. A jobboldali populisták teljes egészében elvetik a liberalizmust, nemcsak a korlátlan piacokat, hanem a politikai intézmények, jogok és kulturális sokszínűség liberális rendszerét is. Az "egyenlőtlenség narratíva" ügyesen haladja meg ezeket a narratívákat. Ebben hasonlít az átmenet gyakran háttérbe szorított, de egyre növekvő új baloldali narratívájához is, amelyet a meggyőződéses szociáldemokraták és az aktivisták egy új generációja részesít előnyben, és amely egyaránt kritikus a neoliberalizmussal és a jobboldali populizmussal szemben.
A siker- és katasztrófanarratívák ellentétére épülő keretezés azonban kevésbé illeszkedik a tudományos vitákba. A szerzők a legsúlyosabb ütéseket a neoliberális közgazdászoknak viszik be. A könyv nem meghaladja a katasztrófanarratívát, hanem inkább integrálja azt a főáramú tudományos diskurzusba. Még a legkritikusabb társadalomtudósok is egyetértenének a szerzők összefoglalójával, amely szerint a posztszocializmus egyesek számára sikert, sokak számára szenvedést hozott. Ebben az értelemben mind a siker-, mind a katasztrófanarratívának igaza van. Az átmenet kritikusai azonban ritkán állítják, hogy nincsenek nyereségek. Kevesen tagadják, hogy a nyitott határok, az oktatási rendszer kínálta előnyök, vagy a bővülő politikai szabadságjogok jelentős előrelépést hoztak a szocializmushoz képest. Abban is egyetért a nagy többség, hogy a transznacionális vállalatok hozzájárultak a visegrádi országok exportplatformjainak kialakulásához – az már más kérdés, hogy ez milyen káros mellékhatásokkal járt. Az egyenlőtlenségről szóló narratíva tehát nem két ellentétes akadémiai tábor között helyezkedik el középen. Ehelyett inkább úgy olvasható, mint a katasztrófanarratíva új változata, mely jobban integrálja a sikereket is.
A Taking Stock of Shock egy hatalmas interdiszciplináris vállalkozás eredménye, időszerű és kulcsfontosságú hozzájárulás a posztszocializmusról szóló vitához. A diszciplináris falakat ledöntve Ghodsee és Orenstein egyedülállóan széles körű betekintést nyújt a posztszocialista tájba. Ez több mint pusztán tudományos teljesítmény. A meggyőző új narratíva megalkotása kulcsfontosságú ahhoz, hogy segítsen lebontani az egyenlőtlenség és a bizonytalanság neoliberális falait, amelyek korlátozzák, hogy a posztszocialista polgárok élni tudjanak a berlini fal leomlásával nominálisan megszerzett új politikai szabadsággal.
(A szerző Kristen Ghodsee és Mitchell Orenstein Taking Stock of Shock című új könyvéről szóló írásának első része a Szép Szó 2021. december 11. számában olvasható)
