Antonio López de Santa Anna (1794–1876) tábornok nem kevesebb, mint tizenegyszer volt Mexikó elnöke egy véres és zűrös korban. Ez különösen figyelemre méltó úgy, hogy ifjan, a függetlenségi háborúban még a spanyol hódítók oldalán harcolt a gyarmat elszakadása ellen, ám épp a legjobbkor pártolt át szabadsághősnek. Kitűnő érzékkel váltogatta világnézetét, mindig úgy, ahogyan érdekei diktálták. Politikus volt tehát ízig-vérig, egyben tehetséges hadvezér, kora jellegzetes latin-amerikai kalandora. Amikor elszegényedve, félig vakon befejezte mozgalmas életét, aligha képzelte volna, hogy maradandó öröksége a rágógumi nemzetközi diadalútja lesz.
Mexikó Napóleonja
Santa Anna tábornok demokrata jelszavakkal került hatalomra, majd vérbeli diktátorként uralkodott Mexikóban újra és újra 1833-tól. „A Nyugat Napóleonjának” nevezte magát, ugyanis rajongott gyerekkori hőséért, a francia császárért; gyűjtötte a róla szóló könyveket és a vele kapcsolatos relikviákat. Sorsa csupa elképesztő fordulat, háború, államcsíny, bukás, száműzetés, visszatérés – és megint elölről. Különcségéről sokat elárul, hogy noha kétszer is megnősült, egyik esküvőjére sem ment el személyesen, beérte a busás hozománnyal. Valószerűtlen és groteszk dolgok estek meg vele, kiváltképpen a bal lábával (lásd keretes írásunkat).
Santa Anna hatvanévesen már túl volt sorsdöntő kudarcán, az Egyesült Államoktól elszenvedett háborús vereségen (1846–48), amelynek következtében Mexikó elveszítette területének felét, benne Texast és Kaliforniát. De nem törődött bele az immár végleges bukásba, sokadjára is haza akart térni a száműzetésből, hogy erővel visszavegye a hatalmat. Remélte, támogatást kaphat az amerikaiaktól a franciák pártfogoltja, Habsburg Miksa mexikói császár ellen (aki történetesen a mi Ferenc Jóskánk édestestvéröccse volt, és a köztársasági felkelők végül kivégezték 1867-ben). Az elkergetett zsarnok a Manhattanhez közeli Staten Island szigetén telepedett le, és próbált pénzt szerezni a tervezett államcsínyhez.
Chicle-forradalom
Mindeközben megrögzötten rágcsált egy gumiszerű anyagot, a chiclét, ahogy az a tábornok szülőhazájában megszokott volt évszázadok óta (lásd keretes írásunkat). Egy New York-i feltaláló, bizonyos Thomas Adams (1818–1905) figyelt fel erre. A vállalkozó kedvű férfinak megtetszett a kaucsukféle. Gondolta, gumipótlékot állít elő belőle, hogy kerekeket gyártson. Egy vagyont költött az importra meg a kísérletezgetésre, mire bebizonyosodott, hogy a chicle sajnálatos módon nem vulkanizálható, az elképzelt ipari felhasználásra alkalmatlan. Kezdenie kellett valamit a nyakán maradt szállítmányokkal. Erre felfőzte, megédesítette és aromákkal ízesítette, kiszárította és felaprította: hadd rágcsálja más is, ha akarja.
A szokás nem volt ismeretlen, az újvilági telepesek előszeretettel csócsáltak dohánylevelet és lucfenyőgyantát. Ez utóbbiból állította elő az első, bolti forgalomban kapható rágógumit John B. Curtis (1848). Mások paraffinviasszal próbálkoztak. Kentuckyban egy gyógyszerész tolubalzsamba kevert porcukrot, ez lett az első ízesített változat. Adams chicle-rágógumiját elkapkodták a közeli patikából, a feltaláló belehúzott: 1870-től nagyüzemileg, tonnaszám gyártotta Black Jack fantázianevű termékét, és szabadalmaztatta az ehhez épített gépet is.
Az alapanyagot Mexikóból, Guatemalából és Belize-ből szerezték be, ahol a hirtelen megugró kereslet munkát adott a parasztoknak, mígnem rájuk szakadt a monokultúrás termesztés összes ismert átka és környezeti kára. Tönkre is mentek, a XX. század közepén az iparág áttért a szintetikus alapanyagokra.
A tehetséges Mr. Wrigley
Ezalatt, ahogy az a banán és más trópusi gyümölcsök esetében is történt, az Egyesült Államokban extraprofitot termelt az új fogyasztási cikk. A rágógumi elsöprő sikere egy másik üzletember tehetségét dicséri. William Wrigley (1861–1932), egy philadelphiai kvéker kereskedő fia gyerekkorától szappannal házalt, és igen leleményesnek bizonyult a reménybeli vevők megnyerésében. Harminckét dolláros kezdőtőkével saját céget alapított Chicagóban (1892). Eleinte szappant árult és sütőport, a rágógumit ajándékként osztogatta a vásárlóknak. Ám egy nap ötlete támadt: hátha több benne a fantázia, mint az eredeti portékában? Két saját márkát szabadalmaztatott (Juicy Fruit és Wrigley’s Spearmint), majd a direktmarketing úttörőjeként milliónyi ingyen kóstolót küldött szét telefonkönyvben szereplőknek, illetve szülinapos gyerekeknek.
Módszere bevált, Wrigley mesés vagyont keresett a dinamikusan bővülő piacon. Az 1920-as évekre tömegcikké vált a rágógumi az Államokban, egy átlagember több mint száz darabot fogyasztott évente. Az amerikai katonák már ellátmányban kapták a cigarettával együtt, ők terjesztették el külföldön a második világháború alatt. Konvertibilis fizetőeszköznek bizonyult a helyiekkel folytatott seftelésben, és szinte észrevétlenül popkulturális szimbólummá vált. Népszerűségének alig ártott meg, hogy a szanaszét köpködött rágógumik elcsúfították a városokat. A tisztaságára kényes Szingapúrban be is tiltották (1992), ám amerikai nyomásra óvatosan visszakoztak: a délkelet-ázsiai városállam patikái újra árusítanak rágógumit, de csak fogorvosi receptre.
Hivatalos besorolás szerint a rágógumi „minimális tápértékű élelmiszer”. Manapság, a korszellemnek megfelelően, gyártanak már környezetbarát, biológiailag lebomló rágót is, és egyre inkább a cukormentes termékek népszerűek. A teljes rágógumipiac összértéke tavaly 16,75 milliárd dollár volt. A pandémia és a lockdown világszerte növelte a keresletet, elemzők az iparág 4,4 százalékos bővülésével számolnak.
